Mit jelent a szabadság ma, a 21. században? Jelenti a jogainkat, a lehetőségeinket, azt, hogy szabadon elmondhatjuk a véleményünket.

Élünk-halunk ezekért a pillanatokért: amikor tényleg érezzük, hogy szabadok lehetünk.

Egy nyaralás alkalmával, a munka utáni jól megérdemelt italozással,

a felszabadító beszélgetések alkalmával, a sétákkal a Duna-parton.

Nekem, azt hiszem, ezek a pillanatok adják

az igazi szabadság-érzést.

Repülni. Az én álmom is, hogy egyszer repülhessek, hogy szabadon szállhassak, akár a madár az égen. Milyen csodálatos érzés lehet repkedni, szárnyalni? Ezeken gondolkoztam, amikor megláttam a fejem felett elsuhanó hatalmas gépet, ami kettészelte az eget.

Idilli pillanat is lehetett volna, ha nem egy börtön udvarán álltam volna a tűző napsütésben, a kimerültség szélén bicegve.

Félreértés ne essék, csak látogatóként kerültem oda, a betonpálya közepére a felfestett, fehér csíkok kereszttüzébe.

Bakancslistás pont volt, hogy egyszer láthassak egy olyan igazi börtönt, testközelből.

Hát most ezt is kipipálhatom.

Nem mondom, nem volt egyszerű az odavezető út, de a felismerés a nap végén mindent megért.

Rabnak éreztem magam, amint figyeltem azt a repülőgépet összemosódni a felhőtlen éggel. Hát ilyen érzés a saját életed rabjává válni.

Amikor már nem is emlékszel, hogy milyen nap van éppen, vagy hogy ettél-e már egyáltalán. Amikor robotként éled mindennapjaid, éppen hogy a vésztartalékokat fogyasztva.

A hideg cellákon végigsétálva kirázott a hideg a saját életemmel való párhuzam miatt. Az én szívemet is olyan jéghidegnek és megfagyottnak éreztem, már amikor valami apró gesztus emlékeztetett arra, hogy van még szívem.

A beazonosíthatatlan, ételnek sem nevezhető valami, ami a tányéromra került, hasonlított az agyamban végigcikázó gondolatokhoz. Azok is ilyen kesze-kuszák, kiigazodhatatlanok és furák voltak.

Az utóbbi időben mintha túlhajszoltam volna magam. Milyen ironikus a Sorstól, hogy éppen egy börtönben döbbentem rá erre is.

Mégis, bár elrettentő példa, úgy érzem magam, mint a fegyház rabja.

Néha kiengednek a friss levegőre, ahol szintén el kell viselnem a mindennapos fájdalmat. A kínszenvedést, mert igazából nem látok a kerítésen túl. Ott pedig hiába keresném a boldogságot, magas a fal, én pedig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megpróbáljak átmászni rajta.

Az állandó konfliktusok sem terveznek megszűnni. Újra hasonlóbbnál hasonlóbb helyzetekben találom magam. Mintha ezt már átéltem volna – gondolom, és folytatom az írást, az írást egy csomó felesleges, talán nem fontos dologról, ami már aktualitását vesztette, vagy éppen sosem volt igazi.

Ha egyszer mégis kiengednének a börtönből, pár év múlva, lehet, hogy úgy fogom érezni magam, mint egy analfabéta. Annyi idő eltelt volna már a bevonulásom óta, hogy elfelejtettem volna az igazi, intenzív hangulatok eufórikus érzését?  Most azok csak apró cseppekben érnek el hozzám.

Meg akarom szüntetni ezt a helyzetet, ezt a véget nem érő szenvedést, csak még nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

Talán holnap…

Talán holnap, amikor felkelek és húzok még egy strigulát a falra, akkor rájövök, hogy hol kellene elkezdenem kiszabadulni.

Nagy Anna