Holnap elköszönök tőled… s veled együtt minden gondolatomtól, ami azt feltételezte, lehet belőlünk mi. Szívem minden dobbanásától, ami érted szólt, testem minden megremegésétől, ahogy végigfutottak rajtam ujjaid.

Elköszönök minden érzésemtől, miket féltve dédelgettem, minden érzelemtől, amikben nem is hittem, minden lélegzetvételtől, amiben a neved sóhajtottam, minden kis pillangótól a gyomromban.

Elköszönök a hangos, szívbéli nevetéseinktől, a pajkos szócsatáktól, amiket vívtunk, az átbeszélgetett éjjelektől.

Elköszönök a mosolyodtól, mit nekem küldtél, az idétlen fejbiccentésedtől, amit mégis szerettem.

Elköszönök az átható tekintetedtől, ami most is a lelkemig ér… imádom, mikor úgy nézel rám.

Elköszönök az ajkaidtól, attól, ahogy csókoltál, a vágyaimat felkorbácsoló érintésektől, és tested minden porcikájától.

Elköszönök az illatodtól, a hangodtól, a felém intézett szavaidtól.

Elköszönök a hiányodtól és vele a fájdalomtól, az üressé vált mondatoktól, a tétova mozdulatoktól.

Elköszönök a könnyeimtől, amik érted hullottak, a néma sikolyoktól, mikor a kérdésekben fuldokoltam.

Elköszönök a határozatlanságodtól, a bizonytalanságodtól és a félelmeidtől.

Elköszönök, mert már nem tudunk adni egymásnak, nem engedünk utat a lángoknak, csak a parázsnál melegszünk, én pedig fázom így.

Holnap elköszönök tőled… de ma még birtokba veszlek.

Ma még csókollak, úgy, hogy tudom az utolsó lesz, még ölellek lélekkel és nem csak a testtel. Ma még megtartom a mi káprázatát, hogy veled lehessek, hogy úgy érhessek hozzád, mint eddig soha, hogy felperzseljelek, lángba borítsalak, s veled együtt magamat is. Ma még elégek a szenvedélyben, ma még magunknak ajándékozom a búcsú keserédes, hamvadó csókjait, az izzó érintéseket, lelkeink hangtalan összeölelkezését.

Ma még itt vagyok neked, de holnap elköszönök tőled…

Chria

(kezdőkép: Unsplash)