Gyönyörű nyár este volt. Illatokkal és zsongással teli. A lány szíve tele volt örömmel. Megkérték a kezét és ő igent mondott. Egy percnyi kétség sem volt benne. Szeretik egymást. Isten is egymásnak teremtette őket.
Kb. három hét telt el, hogy felelősségteljesen úgy döntöttem, hogy minimálisra csökkentem a távollétet az otthonomtól, azaz önkéntesen karanténba vonulok.
Azt hiszem, nem fogok újat mondani azzal, hogy nincs olyan házasság, amit ne tenne próbára egy gyermek érkezése és az már szinte mindegy, hogy hányadik.
Komolyan mondom, hogy a vidámság az egyik legnagyobb konfliktuskezelési módszer. Ezen belül is, amikor képesek vagyunk saját magunkon nevetni, vagy akár a nehézségeinken.
Emlékszem, hogy még egészen fiatal házasok voltunk, amikor kaptuk az ötletet, hogy néha menjünk el randevúzni a férjemmel és azon gondolkodtam, hogy biztos nem komplett az, aki a tanácsot adta.
Elképesztő, hogy néha úgy jönnek hozzám párok, hogy évek, évtizedek óta nem kommunikáltak egymással. Néha az is felvetődik bennem, hogy kommunikáltak-e valaha is egymással?
Viccet félretéve, most egy olyan titkot osztok meg, amit az előző részben lévő tanáccsal egy képeslapon kaptunk és komolyan vettük. Egyszerű. Így szól:
Kérem szépen a halogatásba bele lehet halni? Durva, de igen. Én legalábbis majdnem belehaltam. Igaz a halogatásnak azt a formáját választottam, ami rokonságban áll az énidő elutasításával, sőt már-már rokon az önbántalmazással.
Egy régi híres film, talán a filmtörténet egyik leghíresebb jelenete, amint az Audrey Hepburn alakította fekete ruhás lány kiszállva a sárga taxiból, csöndben, nyugodtan reggelizik a Tiffany kirakata előtt.
