Nem tudtam aludni, egy hete vártam ezt a pillanatot. Ez így nem is igaz, valójában már 9 hónapja. Nem érzem, hogy készülődnél kifelé a nagyvilágba, minden csendes és nyugodt odabenn, egy hetem volt felkészülni lelkileg arra, hogy meg kell születned, mert azt mondták, hogy muszáj.

Nincs választásunk, mindig vágytam egy természetes szülésre, hogy lássam,  mennyire vagyok kitartó, mit hoz ki belőlem az a természetfeletti, sosem látott vagy érzett lendület, hogy saját erőmből világra segítselek.

Ordítani és bőgni akartam, fújtatni, akár egy gőzhajó, mint azokban a filmekben, ahol a helyes légzést gyakorolják a szülésfelkészítő tanfolyamokon. Szerettem volna tudni, mire képes a testem: vajon tágultam volna úgy, mint a nagykönyvben meg van írva?

Én mindig úgy gondoltam, hogy a testem, arra született, hogy gyermekek otthona legyen, és a csípőm szélességét is azért mérte rám a jó Isten, hogy a legkényelmesebb babakijárathoz vezessen. Nem adatott meg, nem fogtam fel kudarcként, csak titokban vágytam rá.

A császármetszés sem piskóta és nem is habos torta, nem könnyített verzió a szüléshez, aki ezt gondolja, vagy mondja, annak valószínűleg nem volt benne része, ezért nem tudja, és még akkor sem fogja tudni, ha elmesélem.

Másik oldalamon fekszem, a hasam alá teszem a kezem, odadugtad valamidet. Lassan teltek a percek, próbáltam kiüríteni az agyam, csak a szépre gondolni, bevonzani a jó dolgokat, annak ellenére, amit egy héttel ezelőtt, még nem is sejtettem. Azokat az orvosi leleteket, amik beleégtek minden gondolatomba és minden lélegzetvételemnél torkomban szorított. 

Most lefejtem nyakamról ezeket az ujjakat, kérem azt a levegőt, mert szükségem van rá.

Most jobb, behunyom a szemem, egy igazi galaxist látok a sötétben, egy naprendszert, a legfényesebb égitest ott tündököl középen, körülötte különféle alakú és halmazállapotú bolygók keringenek. Kevesen vannak azok, akik közel férkőzhetnek a Naphoz, de tény, mindenki körülötte kering és élvezi jótékony hatásait.

Valaha egy Nap voltam, saját Naprendszerem volt, de mikor beleszülettem, mint új galaktikus képződmény, már nem voltam egyedül. Egy nagyon hasonló fényes, meleg szeretetű bolygó vonzott magához, közel álltunk egymáshoz, nagyon sokáig együtt figyelhettük a körülöttünk keringő rokonszenves rokongömböket, ő volt a testvérem. Lassan ahogy az évek teltek, be kellett látnunk, hogy nem férünk meg egymás mellett, a szeretet megmaradt, de új naprendszerek vártak ránk, a kettőnk közötti gravitációs vonzás fizikai hatása megszűnt, de a lelki kötelék soha el nem múlik, ereje állandó, iránya változó. 

Az én Anyabolygóm is szerepet váltott, sok mély aszteroida ütötte sebből meggyógyulva, fényesebb lett, mint valaha

és elég erős ahhoz, hogy gyermekbolygóit távolabb engedhesse magától. Csendesen figyelve fejlődésüket, napról napra szüntelenül áradó szeretettel és gondoskodással. Nagyon sok erejébe telt, de soha nem távolodott el annyira, hogy ne tudná kozmikus öleléssel, gyógyítani a fájdalmat, megoldani a gondokat, felszárítani az űrkönnyeket.

Aztán Anyabolygóm, Mamabolygó lett…

itt van velem, érzem, ahogy lüktet a vér bennem, tőle kaptam az életem, hogy életet adhassak.

Hálásan veszek egy nagy levegőt, felkelek, kiindulok a nővérszobához, eljött az idő. A nővérke tip-top volt és automatikus és csak irultam-pirultam, mikor megtörtént a fazonírozás a császármetszéshez. Annyira zavarban voltam, hogy ilyenkor bárkinek képes vagyok lyukat beszélni a hasába. Már megkezdődött az élet az osztályon, mindenki tette a dolgát, lelkek jöttek és mentek, lányokból, nőkből egy pillanat alatt anyák, nagymamák lettek.

Most az én járatom indul, újra anya leszek. Egy új kis csillag születik a mi Naprendszerünkbe. Nagyon várom, hogy lássalak… csillag születik.

Borsodi Kamilla

A szerző cikkének előzménye itt olvasható.

(kezdőkép: pixabay)