Közös nevező, avagy otthon tanulás az esélytelenek nyugalmával

Lelkiismeretesen küzdök a gyerekeim itthoni tanításával. Az esélytelenek nyugalmával. 

Ezen a területen vannak manapság halmozottan hátrányos helyzetűek, halmozottabban, és leghalmozottabban. Valamiért azt gondolom, hogy mindenki az utolsóba sorolja magát. Vagy épp kínjában röhög, hogy tiszta mázli, hogy kirúgták, mert így van ideje a gyerekkel foglalkozni.

Az első perc óta hajt az együttműködés szándéka. Most is itt van, de azt látom, hogy a lehetetlent próbáljuk kivitelezni. 

Nem lehet az iskola tennivalóit otthonra költöztetni.

Az iskola tere adta a gyerekeknek azt a közös nevezőt, ami támogatta a figyelmüket, szokásaikat abban, hogy tudják, itt az van, amit a tanító néni mond.  

Két hónapja még felmerült volna bennem, hogy gyenge kezű anya vagyok, de ma már nem lobogtatok ilyen önromboló zászlókat, simán csak kimondom, vagyis leírom: itthon ez nem így van.

Anya szava nem a tanító néni szava.

A tesók közege nem az osztálytársak közege. Egyszerűen más funkciókra szocializáltuk mindez idáig a gyerekeket az otthon terében. Ez nem hiba, csak egy belátásért kiáltó tény. 

DE! Játsszunk el egy pillanatra az én helyzetemmel.  Nálunk a könnyített órarend napi 3 óra. Ez elsőre, az eddigi 4-6-hoz képest baráti. Ellenben van 3 iskolás gyerekem, akik nem egykorúak. Ha matekosan nézem a dolgot, az egy tanár, napi 9 óra. Ráadásul nem tanár. Anyuka, aki mellette próbál háztartást vezetni, reggelizni… 

Tarthatom szimultán az órákat. Na ezt tesztelem 2 hete, megtekinthető róla egy élő közvetítés is a tweech csatornámon. Nos, nem túl hatékony. Holnap talán kipróbálom az egy gyerek-egy szülő felállást, de mit csináljak addig a maradék hárommal?

Értem hogy új helyzet, értem, hogy én szültem ennyit. Mégis minden bátorságomat összeszedve újragondolást kérek,

mi is MOST az iskola feladata?

Elgondolkoznék milyen alapkövek mentén kellene most az iskoláknak gondolkodni. 

Először is. A tantervet el kell engedni. Új célja, feladata, lehetősége, szerepe van most a pedagógusoknak. Mert a szülő jelenleg rémisztő helyzetben van. 

Ha a jelenleg hatályos törvények tükrében vizsgáljuk, a gyermek 3 éves kora óta ovis. Apuka dolgozik, anyuka is (tapsvihar, respekt). Utána, 6 évesen suli, napközivel. De ha nem is, akkor is épp csak nyomon követjük mi van a suliban. Ha végre együtt a család, egy átlag hétköznapon, mindenki fáradt, nem akarunk az iskoláról, munkáról csevegni. Játék, pihenés. No nem azért, mert nem érdekel minket a gyerekünk iskolai fejlődése. Egyszerűen érdekel minket más is, és megtanultuk, hogy az iskola esetében a nincs hír, az jó hír. Terv szerint halad a dolog. 

Most meg itt állok minden reggel 4 éhes gyerekkel, egy kupac leckével a Classroomban, azt se tudom mi a javítanivaló, mit küldtem el, mit nem. Nézem a telefonom fotótárában a rengeteg fotót, próbálok mindent a megfelelő helyre küldeni, vagy legalább nem a barátnőmnek szánt borozós szelfit csatolni a gyerek német leckéje helyett. 

Summa summárum, már attól frászt kapunk, hogy otthon kell ülni, vagy már elvesztettük a munkánk, vagy aki még dolgozik, az beledöglik a többletbe. Talán szintén mentegetőznöm kéne ősanyai megnyilvánulásaim után, de bevallom, a napi 24 óra a gyerekekkel, otthon, egy felnőttként: EMBERT PRÓBÁLÓ. Sulis tananyag nélkül is. 

Meg kellene érkezzünk egymáshoz, ehelyett az egyik, egy mobilról tanulja az Iglice c. dalt, amit bár az anyja is tud, de a tanító néni ezt küldte.  A másik próbálja megtalálni a következő feladatot, szintén telefonon.  A harmadik olvassa a szövegértést. 

Anya meg babával a kezében koordinálja a fent felsorolt hármat. Videót újraindít, feladatot értelmez, figyelmet terelget vissza. Ez nem vezet sehova, csak sok kiborult anyához, gyerekhez. 

Legyenek osztályokat egy hullámhosszon tartó feladatok, kommunikáljunk. De ha már úgyis kütyük, akkor tanítsuk őket direkt módon azok használatára. Vagy a szülőknek segítsünk élményeket átélni otthon, a négy fal között a gyerekekkel.

Fantasztikus dolog kutyát hajtogatni, de ha technika órai feladat, meg iskolaszagú, nagyon komoly munka örömtelivé tenni a gyerek, szülő számára.  Egyetlen embernek lesz vonzó a program, annak, aki kimarad belőle, mert épp matek feladatokkal küzd.

El kell engedni az eddigi iskola képet.

Egymást kell tanuljuk. Magunkat kell tanuljuk. A családoknak egymással kell lenniük, ismerkedniük egy világ megújulása közepette. Nem a tananyag  a mai napok leckéje. 

Annál most nagyobb a tét. Tudunk-e még család lenni, és a karantén terében egyensúlyban maradni.

Szeretetben, egymáshoz megérkezni.

Rossel Szilda

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük