Online oktatás, sehogy sem jó, avagy öröm és boldogság minden pillanat

A tavaszi online oktatásból szinte még magunkhoz sem tértünk és csak remélni tudtuk, hogy maradhat a hagyományos tantermi tanítás. Persze a vírus terjed, meg veszélyes, az tuti, de azért ha igazán a szívembe nézek, a gyerekeknek az iskolában a legjobb tanulni, nem anyával és apával.

Valahogy éreztem, amikor láttam, hogy egyre több ismerősöm kerül karanténba, online oktatással megspékelve, hogy minket is utol fog érni, de azért sokkolt, amikor érkezett a mail, menjünk a gyerekekért, hoznak haza mindent, covid van az osztályban.
Túl közeli volt a kisfiamhoz, az aggódás is beárnyékolta sietős lépteim koppanását az aszfalton. Szedtem a lábam, és egy másik anyukával sakkoztunk, hogy vajon ki lehet az, akiért most szurkolhatunk.

Kedden már csatlakoztunk is a meet-re.

Azért húsz gyerek pontban egyszerre beköszön a tanító néninek… mit mondjak, nem volt pontban, és nagy visszhangot vert. A szó szoros értelmében véve, visszhangos buli volt.
Itt vagy Petike? wui-wui-oing – kb olyan volt néha az adás, mint a Star Wars egy-egy félresikerült karakterének a szinkronhangja.
Persze Petikét, Klárikát, és még jó párszor magunkat is elvesztettük, de mindenki derekasan kitett magáért.

Kicsit úgy éreztem magam, attól eltekintve, hogy hol a tanár néni, hol egy-egy gyerkőc szinkronhangja váltott minden előjel nélkül Csubivá (Chewbacca), mintha újra a suli padban ülnék. Ilyenek szűrődtek ki a gyerekszobából:
Bea, ne forogj a széken!
Rudi, vedd le a lábad!
Lilla örülök, hogy jóllaktál, most már ráérsz figyelni?
– Petike, csillagom, ne ásítozz a kamerába, mert látjuk mit reggeliztél!

Közben a fiam, azt hitte, ha kikönyökölve ráhasal az asztalra, és nem látja magát a kamerában, akkor a tanár néni sem látja őt.

Meg kell hagyni, a tanító nénik nagyon igyekeztek, minden számítógépes tudásukat ötvözni a tanítási lelkesedésükkel, le a kalappal.

11 óra után általában újra átvettük, amit aznap tanultak, majd következett a leckeírás, annak fotózása, feltöltése a Classroomba, majd ellenőrzés utáni javítás, javítás feltöltése újra. Ekkora már rasztásra fontam, a többnyire három cm-es hajam.

Sok, kicsit sok a pepecselés, miközben van munkám, háztartásom, és okos eszközöm, amit a gyerek nem tud maradéktalanul kezelni az online órák alatt. Általában könnyes szemmel futott ki és közölte:
Anyu, kidobott ez a sz@r! – én meg rohamfuttában javítottam, léptettem, nyitottam újra meg.

A prezentációk meg csoda jók. Jó, hogy egyáltalán van rá lehetőség, de amikor a nyolcévesem telefonon (nincs tablet, sem laptop, csak egy régi asztali gép), a kb 3×4 cm-es mini betűs prezit nyitogatja csíptetve az ujjával, akkor felvetődik bennem a kérdés: Biztos annyira tudja követni az órát, és tartani a tempót az a gyerek, aki okos telefonnal van fent az órán?

A válaszom egyértelmű: NEM. Nem tudja követni, és ha nem vagyok a szomszéd szobában karnyújtásnyi biztonságos közelben, akkor sírna minden órán, hogy eltűnt a tanító néni, nem tölt a prezentáció, és nem tudja hol tart, hol az a pontos j-s szó, és az elipszilonost sem találja.

Néha már úgy éreztem, hogy soha nem fogom kimosni a szennyest, mert nem zakatolhat bele a „Megjárta Jancsi” olvasásába az 1600 fordulatos centrifuga.
És a habarás is csomós lesz, ha éppen csatlakoztatnom kell újra a gyereket, mert leficcent a meet-ről

Mindent összevetve, „semmi sem jó” érzésem van.

Tudod, ha van sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az. Nem jó ez az online oktatás, kifacsarja a szülőt, stresszeli a gyereket, a tanítóknak sem jó.

A folyamatos képfeltöltés-ellenőrzés-újratöltés szentháromsága kifacsarja teljesen a szülőt. Az időben csatlakozzunk, pontban nyolckor, és kövesse a gyerek, amit nem lát vagy nem hall, és teljesítsen is, olyan stresszt tol pici vállukra, hogy hosszútávon mérgez. A tanító néni meg verheti a fejét, miként haladjon, tanítson, és kérjen számon úgy, hogy az értékelhető legyen, és még kösse is le azt a szerencsétlen gyereket.

Semmi sem jó. Nem jó, ha online oktatás van. Nem jó, ha suliban van, mert hiába a gyereknek is ez az érdeke, de a vírus, az, hogy hazahoz valamit, valami olyant, amit nem ismerünk, csak túlélni szeretnénk, cseppet nyomasztó.

Szóval túlélni szeretnénk, s közben nem teljesen becsavarodni, nem összeomlani, hogy hónapok óta nem láthattuk, nem ölelhettük meg családtagjainkat.

Amikor pont becsavarodnál, amikor a felhők összecsapnak a fejed fölött a hullámokkal, akkor próbálj meg lecsendesedni.

Lélegezz mélyeket, és hidd el, lesz jobb, lesz szebb, s egyszer vége lesz minden rossznak.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük