Álarcot viselő mindennapi színjátszás

Sétálok Budapest egyik forgalmas útján épp a munkahelyemre tartva. A buszváróban ácsorgó emberek arcát, szemét, inkább a lelküket nézem.

Telefonba csacsogó fiatal szőke lány a beszélgetés végeztével komor arcra vált. Idős, aranyos párok, akik fölött eljárt az idő kézen fogva. Rocker srác, fekete bakancsban, aki a kelleténél is szigorúbban tekint a világba.

Sétálok, gyorsan el közöttük, de megakad a szemem az apró részleteken és felmerül bennem a kérdés:

Engem vajon milyennek látnak mások?

Mindenkivel kedves, segítőkész, okos és szép lány -hallottam már vissza többektől.

Keresem a társaságot, hogy fenntartsam a látszatot, mennyire is ember centrikus vagyok. Illedelmesen beszélek és türelmes vagyok a számtalan idiótával, akit elém sodor az élet nap nap után.

Dekoratívan öltözöm és ápolom a külsőm, hisz az egészséges önbizalom a siker kulcsa. Nemde?

De valójában nem érzek mást, csak ürességet. Egy fekete lyuk, amiben nincs semmi. Fura ez, nem?

Álarcok sokasága, akár egy gardróbszekrény. Kinyitod és kiveszel egyet.

Az arcodra helyezed, hogy mosolyogj az alkoholista férjed mellett az utcán… hogy mosolyogj, amikor bemutatod a feleséged a kollégáidnak, miközben tudod, hogy megcsal téged… és még sorolhatnánk a különböző álarcokat.

Sokan viseljük, ugye?

Érdekes ez, nem?

Ohh, jó reggelt! – mosolyogva köszönök a kollégáimnak, amikor belépek.

Belül pedig nincs semmi, csak az üresség. Az álarc pedig működik.

Veronika

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük