“Ajtó résnyire nyitva. Háttal állsz az ajtónak. Terpesz. Kéz a tarkón. Így vársz! Mostantól!”
Mikor már eleget dolgozott azon, hogy kiépítse a bizalmam iránta, akkor jött az első “Játék” ideje. Már tudta, hogy jó szubja lehetek, de azt is, hogy rengeteg dolga van még velem.
Tiszteletet ébresztett bennem a tudása és a türelme irántam, de leginkább az önuralmával varázsolt el mindig is. Tudta, hogy bárkit megkaphatok. Ahogy azt is, hogy én nem bárkit keresek. Ahogy neki sem akárki kellett.
Mikor az első alkalom eljött, hát mindenem reszketett.
A felépített bizalmam pengeélen táncolt, hiszen mi van, ha megkötöz és otthagy szégyenszemre, vagy rosszabbat tesz velem, mi van, ha nem egyedül jön?!
Nem tagadom, félelmetesebbnél félelmetesebb ötletek cikáztak az agyamban… rettegtem! Minden porcikámban.
Tettem hát amire utasított, én talpig fehérneműben, magassarkúban, az ajtó résnyire nyitva, terpesz, kezem a tarkómon, háttal az ajtónak… vártam!
Persze, hogy a percek óráknak tűntek, mikor összeszorítottam a szemeimet, hogy tisztábban halljak mindent… megérkezett… nem szól hozzám, leveszi a kabátját, leteszi a táskáját. Az illata máris izgató, de még mindig csak hallom. Mögöttem áll. Csendben. Mikor hozzám ér a téli hidegtől hűvös ujjaival, beleremegek. A félelem égetően izgatóvá vált. Borzasztóan kívántam megölelni, hozzáérni, a karjába vetni magam… szégyenemben, félelmemben. De ez nem az a kapcsolat.
A hátam simítja, a tarkóm, lassan mozog, túlfeszíti a pillanatokat. Mesterien! Lassan elém kerül. Magas, szigorú szája vonala a tekintetem magasságában. A szemébe sem merek nézni. Közben a szívem zakatol, a bőröm lángol.
A mellemet cirógatja olyan finoman, mintha hozzám sem érne. Ahogy a testem meghajlik, elkapja a két könyököm és a tarkóra tett kezeimet feszesre rántja, hogy az egész testem feszesen álljon, karjaim egy vonalban a testemmel. Összerezzenek. Nem félelemből. Az erejét csodálom. Nem a testit. A belső önuralmát.
Behív a szobába. A tükörrel szembe állít. Képtelen vagyok belenézni. Szégyellem magam, a látványom. Kötelet vesz elő, melyhez szintén mesterien ért. Persze, hogy a Shibariban is profi. A nyakam és a melleimet kötözi körbe. Ahogy az ujjai körül fut a kötél, minden mozdulata magabiztosság és megint érzem, hogy ettől is felizgulok. Hatalma egyre növekvő felettem. Önuralma kikezdhetetlen. Pontos. Precíz.
Hátulról alám nyúl és az ujjaival izgat. A szekrénynek támaszkodom. Hihetetlenül izgat, egyre hangosabban élvezem. Ekkor rám szól, hogy forduljak meg. A kezembe adja a neki kikészített vizes palackot.
“Tartsd egyenesen előre, nyújtott karokkal! Nem mozdulhatsz el!”
Terpeszbe feszíti a tűsarkas lábaimat, két karom előre nyújtva mereven állok, kezemben a vizesflakon. És újrakezdi!
Az ujjai mélyen bennem vannak, miközben szigorú, de halk hangján emlékeztet, hogy nem engedhetem le a palackot. A palackot, ami ott ropogott a kezeim alatt. A combjaim alig bírtak tartani, miközben úgy mozgott bennem a keze, hogy ijesztővé vált még számomra is ez a fajta ismeretlenül erős vágy és izgalom!
Addig csinálja, míg meg nem kapja, amit akar. Ami egyúttal az én vágyam is, hogy tetőfokára hágó testem megfeszülve elélvezzen…
Majd a felkavaró élménydús félóra egyszer csak véget ér.
Megdicsér. Közli, hogy majd keres… nem ér hozzám… így távozik…
Pár nap múlva ennyit ír:
“Féltél, hogy mi fog történni?
-Igen, Uram!
Láttam! Felizgatott a kiszolgáltatottság!”
Szofi
Folytatjuk…
(kezdőkép: Unsplash)
