Pszichiáterhez az őrültek járnak. Fogalmam sincs, hogy kell ezt kezdeni…
Azt mondanám, hogy a pszichés beteg olyan környezetet próbál találni, amit kontrollálhat.
Micsoda steril megfogalmazás.
Anorexiásként (igen, így hívják) azt mondanám, az étkezési zavar nem is dúlta fel annyira az életem – inkább csak ez lett az életem.
De hát önmagunktól nem menekülhetünk.
Aztán meg kellett gyógyulni a csontsoványságból. Én csak a rengeteg fölöslegesen rám tukmált kilókat láttam.
Amúgy a lehető legjobb alany voltam a gyógyuláshoz. Nem hisztiztem, nem szegtem szabályokat, egyszerűen ettem, irányíthattak a számukra helyesnek vélt úton és én engedelmeskedtem.
A probléma csak ott volt, hogy egyáltalán nem akartam ezt az utat.
Az anorexia mélyén voltam, az életem része volt, jól meglettünk volna továbbra is.
Akkor és ott boldog voltam.
Negyvenkilenc. Kilogrammban.
Tizenötös BMI. Az álmaim netovábbja. Mégis jó kislány voltam, akivel elhitették, hogy élni akar. És mit kaptam ezért cserébe? Piros szék, fehér csempe, szétrongyolódott cső a kórház várójában, klórszag és rengeteg várakozás. Na meg a mázsálás.
Hm, de így kell az anorexiát gyógyítani!
Jöttek vissza a kilók, de a világ elsötétült. Beteges gondolatok és sötét árnyak hangjai visszhangzottak a fejemben, ocsmány kifejezéseket suttogtak, kigúnyoltak, hergeltek. Hiába hallgattam az iPodomat max hangerővel, a hangok legyőzhetetlenek voltak.
Nem akartam embereket látni, nem akartam mesélni senkinek, hiszen egyszerűen csak dühös voltam MAGAMRA,
mert elvesztettem a számomra legfontosabb erényt: az önkontrollt.
Már nem is próbáltam tettetni, hogy nem vagyok jól. Nem akartam mosolyogni, nem akartam emberi csacsiságokról beszélgetni. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén!
Hetvenhárom. Kilogrammban.
Azonnal leugrottam a mérlegről, azonban a digitális kijelző beleégett az emlékezetembe. Bezártam a külvilág kapuit, és a belső, kreált világom visszhangjába zárkóztam be. Végigmértem magam a fejem búbjától a cipőm sarkáig és legszívesebben ököllel csaptam volna a tükörbe.
Nincs önkontroll, mert hiába nem enném meg, ott és akkor csak harapni,
rágni, nyelni újra és újra; csodálatos élmény!
Aztán a legközelebbi illemhely és vagy jobb lesz, vagy nem. Fahéjas-szilvás pite (2!), linzerkarika (3!), földimogyoró (1 zacsi!) és hamburger (5!). Aztán a hajléktalan pénzt kunyerál az utcán: sajnálom, kajára költöttem és most megyek kihányni.
Életstílus, mondom én, betegség, mondanák mások.
A szakirodalom csak bulimiának hívja.
A szenvedés az élet anyaga. A kagyló haláltusája a gyöngy. Ma a jobb csuklómon van soron. Kikerülöm az artériát, de mélyebbre megyek, mint tegnap. Eltátom a szám, ahogy a fűrészes él a bőrömbe vág: sötét izgalmat élek át, amit fájdalom követ.
Mindkettőre szükségem van. De kevés. Nem fáj eléggé. Mindig ez van.
Mivelhogy a lelkünkben rejtegetett sebek fájnak a legjobban.
Viszketnek és húzódnak, felszakadnak, véreznek. Ahogy a kín és a szorongás gyarapszik az ember fejében, az még egy nyílt vágásnál is veszélyesebb.
Végül muszáj tenni valamit, hogy enyhüljön, hogy ne fájjon, vagy legalább más fájjon.
Mindez mára már a múlt. Mindenkinek vannak problémái, kisebb-nagyobb szorongásai, fóbiái, amelyek azonban még lehetővé teszik az életet. Majdnem diliházba kerültem, de talán az utolsó percekben még megúsztam, és itt vagyok, huszonéves, és még bármi lehet.
Még nem szúrtam teljesen hátba a saját emberi és női méltóságom.
Mert mit ér a győzelem a bukás félelme nélkül?
Meggyógyultam, íme…
Kirizs Kornélia
