Újra apával

Amikor meghallom a papírlapok szakadását, eltörik bennem valami. Teleírt levelek szállnak szerteszét a szobában. Az összes érzésem, minden gondolatom azokra van felírva. Ijesztő belegondolni, hogy egy pillanat alatt oda az egész.

Anya sír. A hangjától forgószél támad a szobában, és szanaszét fújja a leveleimet. A leveleket, amelyeket apának írtam, és amelyeket anyának soha nem lett volna szabad megtalálnia. Mégis megtalálta.
– Miért? Miért csinálod ezt? – Anya zihál, arcát a kipirultság foltjai borítják. A keze remeg, amitől én is reszketek, mert nem tudom, mi lesz most, hogy tudja a titkomat. Eddig, ha szóba hoztam apát, ordibált vagy hallani sem akart róla. Egészen máig viszont soha nem láttam sírni. – Nem elég nehéz nekünk a hülye papírjaid nélkül is? Mindent meg kell nehezítened?
Összeszorul a szívem. Hozzászokhattam volna már a sok sértegetéshez és ridegséghez, de egyszerűen nem tudok. Anya szájából a gonosz szavak még gonoszabbak.
– Miért baj, hogy írok neki néha? – Ráharapok az ajkamra, alig bírom visszafojtani a könnyeimet. Sosem értettem, miért akarja annyira elfelejteni apát. Attól, hogy meghalt, még ugyanúgy az életünk része marad.
– Úgysem fogja elolvasni őket, hát nem érted?
Gombóc nő a torkomban. Vissza akarok utazni az időben, hogy újra láthassam a vidám anyát. Azt az anyát, aki minden reggel nagy mosollyal köszöntött, vidám ruhákat hordott, vidám dolgokat mondott, és vidám életet élt. Az az anya sosem sírt, és nem lett ideges, ha megemlítettem apát.
A lapok a padlóra hullnak gyűrötten, szakadtan, élettelenül. Vajon apa is így rogyott a földre a halálakor? Megrázom a fejem. Nem akarok ilyesmire gondolni.
– Ha apád szeretne minket, még itt lenne. De elment. Örökre. Nem érdemli meg, hogy leveleket írj neki!
Miért mondja ezt? Apa szeret, ezt ő is tudja jól. Az írás nem bűn. Az írás a mindenem. Nem egyszerűen akarok írni. Szükségem van rá. Máskülönben a fejemben kavargó gondolatok soha nem fognak békén hagyni. Miért nem érti ezt meg?
– Apa igenis szeret! – Ökölbe szorul a kezem.
Próbálok egyenletesen lélegezni, de majd szétvet az indulat. Minden szülő szereti a gyerekét. Szerintem anya is szeret még valahol. Akkor meg miért nem mutatja ki? Miért nem lehetünk ugyanaz a boldog család, mint régen?
Anya rátapos a levelekre, majd sarkon fordul, és kiviharzik a szobából becsapva maga mögött az ajtót. Léptei hangosan csattannak a parkettán, és egyre távolodnak.
Lehajolok, és felszedem a lapokat. Kisimítom mindegyiket, és átfutom a sorokat.
Drága apa…
Azért írok, mert megkaptam az első ötösömet matekból…
Hiányzol…
Meglett a nyelvvizsgám…
Hiányzol…
Indulok az OKTV-n…
Hiányzol…
Anya megint iszik, és nem tudok mit kezdeni vele…
Hiányzol…
Én lettem az évfolyamelső…
Hiányzol…
Hiányzol…
Hiányzol…
Sorba rendezem a papírokat, és az ágyamra teszem őket.
Miért kellett meghalnia? Anya most minden nap dühös rá emiatt. Már egyáltalán nem beszél velem, csak ha leszid valami miatt. És általában amiatt, hogy szóba hozom apát. Az apák nem lehetnek gonoszok. Nem szándékosan hagyott itt minket, ugye?
Kulcsra zárom az ajtót. Benyúlok az ágy alá, és előhalászom a poros, szakadt cipősdobozomat. Régen egy negyvennégyes cipő volt benne. A házban csak apa lába volt ekkora. Leveszem a doboz tetejét. Most már apás dolgok vannak benne: régi fotók, apa kedvenc inge és a díszes bicska, amit még a sokadik felmenőjétől örökölt. Ez ő. Ennyi maradt belőle. Ez a doboz az egyetlen, amit anya még nem talált meg.
Napról napra kevesebbre emlékszem, ami kikészít. Talán egy nap teljesen el fogom felejteni? Ha valaki szóba hozzá, csak vállat vonok, mert már abszolút nem fog érdekelni? Bármit, csak ezt ne. Inkább engem felejtsenek el, de ő túl jó ember volt, hogy ilyesmi történjen vele.
Magamhoz veszem apa bicskáját, és felhúzom a pulcsim ujját.
Mély levegőt veszek. Aztán még egyet, de csak tovább fuldoklom ebben a szarban, amit életnek neveznek. Nem tudom, hogy dühös vagyok-e vagy szomorú. Talán mindkettő. Az egyetlen, amit tudok, hogy véget akarok vetni neki. Méghozzá most azonnal.
Reszketek, amikor a penge a karomhoz ér. Addig nyomom a bőrömhöz, amíg vér buggyan fel, és eláztatja a hófehér ruhámat. Felkiáltok, zihálva veszem a levegőt. Nyöszörögve hanyatlok az ágyra.
Könnyezik a szemem a fájdalomtól, de nem hagyom abba. Hányingerem van, öklendezni kezdek. Legyen már vége! Hadd legyek megint apával! Ő majd megvéd anyától, a szomorúságtól és az élettől is.
A tekintetem a falon függő festményekre vetül. Megnézem őket még egyszer, utoljára. Amióta apa meghalt, állandóan festek. Neki. Hátha odafentről láthatja.
Az első kép él bennem legjobban. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy ne legyek elfoglalva apával, hogy ezt festettem. Csak egy sima lóherét az üres vászon közepén. A mai napig eszembe jut róla, hogy apa egyszer talált a kertben egy négylevelűt, és azóta mindig együtt mentünk lóherét keresni, hátha megint sikerül olyat kifogni. Néha sikerült is. Olyankor apa mindig azt mondta, hogy amíg van lóhere, addig a szerencse is garantált. Akkor még hittem neki.
A másodikon a suli cirádás címerével ellátott ballagási nyakkendőben éppen átlépem az általános iskola kapuját. A háttérben apa és anya a tömegben átkarolják egymást boldogan integetve. Az arcom szikrázóbb, mint a hétágra sütő, citromszínű nap. Az emberalakok viszont csak kis apró pálcikáknak tűnnek, ezért gyakorlatilag bárkik lehetnének a többi ember között, én viszont ezer közül is felismerem a szüleimet.
Az utolsó képre egy pitypangkoszorút festettem. Arra emlékeztet, amikor kilencéves voltam, és a kertben nevetgéltünk anyával meg apával a virágok között. Az élénksárga bóbiták koronát alkotva összeölelkeznek, mint mi akkoriban. Bárcsak visszahozhatnám a múltat!
Anya azt mondta, ne síránkozzak annyit, és lépjek túl apán, ahogyan ő tette, mert az élet megy tovább, és a gyengéket eltiporja. De nekem nem megy. Lehetetlenség. Ő az apám. Az életét kockáztatta annál a lövöldözésnél. Ez volt a munkája, és egy igazi rendőr mindig teszi a kötelességét. Egy csomó embert megmentett. Csak magát nem tudta. Anya meg egy vállrándítással képes elrendezni? Nekem ez nem megy. Apa pótolhatatlan.
Szédülök, forog körülöttem a világ. Hányingerem van, lüktet a karom. Rászorítom ép kezemet, de azonnal el is rántom. Olyan sok mindent érzek, hogy az egyszerre jó és rémisztő. Amióta apa meghalt, tompa voltam. Most viszont a világon mindent érzek. Mintha az érzékeim most kelnének csak életre, és eddig burokban éltem volna.
– Tudom, mennyire fáj, oké? Átéltem én is.
Ki beszél? Hallucinálok? Rajtam kívül nincs itt senki. Megpróbálom felemelni a fejem, de nem megy.
Ekkor meglátom őt. Itt ül az ágyam szélén egyenes derékkal, a szeme alatt nincsenek sötét karikák. A haja gondosan fésült, frissen mosott, csillog az ablakon besütő napfényben. Ajka kedves mosolyra húzódik, a szeme színe olyan, mint a kedvenc kék felsőmé. A mandulaszem, a derékig érő haj, az I love Budapest medál, amit még apától kaptam, amikor mindhárman elmentünk megnézni a Parlamentet, de persze a Westendben kötöttünk ki…
A lány úgy néz ki, mint én. Csak ez a lány boldognak tűnik.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem.
– Emlékszel, amikor először voltál szerelmes?
Meglep a kérdése. Miért kíváncsi erre? Beleborzongok a hangjába. Pont ugyanolyan, mint az enyém, csak tele van élettel.
Még szép, hogy emlékszem! A kellemes bizsergésre, Dani félénk mosolyára, a rózsaszín felhőkre, a finom remegésre, ami úrrá lett rajtam, amikor rá gondoltam. Még mindketten túl fiatalok voltunk egy igazi kapcsolathoz, nem is nagyon tudtuk, az mit jelent, csak annyit, hogy egymás közelében akarunk maradni.
– A második szerelemre? – folytatja.
Erre nem emlékszem, mert ilyen nem volt. De ha lenne második szerelmem, biztos úgy képzelném el, mint az ereimben örvénylő szivárványt és a legédesebb bonbont, amit csak kapni lehet.
– Diploma?
Anya régen köpenyt és sztetoszkópot is vett nekem, és a játékbabáimmal állandóan doktorosat játszottunk. Egész életemben orvos akartam lenni. Meg is van az esély rá, hogy felvegyenek. De már nem akarom. Egyetlen életet akarok megmenteni igazán, és az az apáé.
– Azt sem hitted volna, egy egyszer eljegyeznek, igaz?
Eljegyezni? Engem? Ez hülye.
Mintha a fejemben olvasna, így szól:
– Pedig nincs kizárva.
Apa biztos frászt kapna, hogy valaki elveszi a kislányát. Aztán örülne, és játékosan megfenyítené a srácot, hogy ha nem lesz rendes velem, a rendőrfőnökkel gyűlik meg a baja. Végül pedig csak megszeretné, és mind boldogok lennénk. Vajon milyen színű az igen? Élénkzöld, mint egy végtelen mező? Lila, mint a megfejthetetlen éjszaka? Utálom, hogy sohasem tudhatom meg.
– Az első kiállításodról mit gondolsz?
Sosem volt kiállításom, de apa mindig arra esküdözött, hogy egyszer lesz, mert vérbeli Picasso vagyok, és ő majd ott áll, hogy gratuláljon nekem, és megmondja, végig igaza volt, és jobban kellett volna hinnem magamban. Ennyit erről.
A lány megérinti a vállamat, de nem érzek semmit. A színeim túlvizezett festékként épp most folynak le életem vásznáról.
– Nem tudom visszahozni – sóhajtja. – Te sem tudod, sőt senki sem tudja.
Pont ezért akarok eltűnni innen. Hogy újra vele lehessek. Ha ő nem tud eljönni hozzám, majd megyek én. Az élet nem tarthat vissza.
– Itt hagynál mindent? – kérdezi a lány.
Dörömbölnek az ajtómon.
– Mi történik odabent, Ildikó? Te kiabáltál? – kiáltja anya, és amikor nem kap választ, még hangosabban kopogtat. – Nyisd ki azonnal! Nem hallod? Engedj be!
A kilincs hevesen fel-alá mozog, de a zár kitart.
Igen. Itt hagynék mindent. Nincs nekem itt semmi. Anyának jobb lesz nélkülem. Nem kell többet aggódnia amiatt, hogy szóba hozom apát.
– Saját magadat sem tudod majd visszahozni – mondja a lány.
Tudom.
– Apa nem ezt akarná – erősködik. Honnan tudja, mit akar? Nem ismeri őt, ahogy nem ismer engem sem, hiába néz ki úgy, mint én.
– Apa azt akarná, hogy élj és boldog légy.
Az egyetlen gond az, hogy nem tudom, hogyan kell. Vártam. Rengeteget vártam, hátha megtalál a boldogság, de csak nem jött. Elegem van.
Vágok még egy utolsót. Egy erőset.
Pislogok, és mire kinyitom a szemem, a világ eltűnik.

Aux Eliza

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük