Szivárvány

László-Barva Alexandra

Szivárvány

 

Három napja érkeztem meg a szülői házba, amely, mióta az eszemet tudom, most először kongott az ürességtől. A frissen vágott lila orgonacsokrot letettem a konyhaasztalra és megkerestem a nagymama féltve őrzött kristályvázáját. Éppen megúsztam az esőt, ami pillanatokon belül az ablaküveget verdeste. Körülnéztem a hatalmas étkezőben. Előtörtek belőlem gyermekkorom vidám pillanatai, mikor még minden olyan egyszerű volt. Hiába imádtam a fehér léckerítést, az antik arany tölgy zsalugátereket az elegáns faház ablakain és azt, hogy a farm mindentől távol bármikor lehetőséget nyújtott a feltöltődésre, ebben a pillanatban csak az ég dörgése emlékeztetett rá, hogy az élet nem állt meg. Amióta apa 14 évvel ezelőtt hosszas küzdelem után elment, édesanyám volt az egyetlen, aki minden gondolatomat ismerte és megvigasztalt, ha szomorú voltam, de már ő sincs többé. Sosem éreztem azt, hogy jó lenne egy testvér, most mégis osztoznék valakivel a fájdalmamban. Miután bedobozoltam évtizedek emlékeit, elhatároztam, hogy néhány hetet itt fogok eltölteni. Semmi nem indokolta a távozásom. A férjem a temetés napján hagyott el, 10 év házasság után azt gondolta, ez lesz a legalkalmasabb pillanat. Milyen megalázó. 34 évesen magamra maradtam a gyásszal és a magánnyal. Sokat töprengtem rajta, mi lenne, ha még élnének a szüleim. Mit mondanának? Mivel emelnének fel a padlóról, ahonnan úgy érzem, már nem tápászkodom fel? Édesapám optimista, megnyugtató mély hangját felidézve, szinte valóságosnak éreztem, mintha mellettem ülne és azt mondaná:

Drága Lilikém! Örökké nem eshet az eső.
A vihar áramkimaradást okozott, ezért felsétáltam az emeletre, meggyújtottam az összes gyertyát a hálószobában és nekiveselkedtem az utolsó két doboznak, amiket az ágy alatt találtam. Hatalmas levélkupacokat rejtettek. Nem volt rajtuk bélyeg vagy cím, mindössze ennyi:

Az én Klárámnak

Az évek alatt kissé bebarnult borítékok bal sarkán számok sorakoztak. Hirtelen felmerült bennem a kétség, mi van, ha anyám titkos szeretőt tartott és ezeket a leveleket váltották egymással. Gesztenyebarna hullámos hajamat a fejtetőmön kontyba tűztem, lekuporodtam az ágy tövébe és összeszedve minden bátorságomat, elkezdtem olvasni a kézzel írott sorokat, hiszen nekik már nem fáj, én pedig úgyis végleg lemondtam a cukormázas, tiszta szerelem eszményéről egy hűtlen férj oldalán. Nem számítottam rá, hogy apa szavaival találom szembe magamat:

„ Én egyetlen szerelmem, Klára!

Tudom, hogy nehéz most ezeket a sorokat olvasnod, hiszen ez azt jelenti, hogy én már nem vagyok…”

A patakzó könnyeim szinte teljesen eláztatták azt a néhány hosszú oldalt, amiben több szerelem, odaadás, tisztelet és őszinteség volt, mint az én életemben és a mozivásznon vetített romantikus filmekben egybevéve. Fogalmam sem volt róla, hogy az a határozott férfi, akit én – azt hittem, hogy – ismertem, tud ennyire szentimentális, odaadó és érzelmes lenni. Mire a húszas számú, jóval vékonyabb borítékhoz értem, kicsit megszeppenve láttam, hogy ez a pár sor most hozzám is szól:

„Drága Klára!

Szerelmünk gyümölcse, Lili immár betöltötte a 20. életévét. Nem véletlen hát, hogy ez a szám nagy jelentőséggel bír most, – legalábbis, ami engem illet. Szeretném, ha mindig emlékeztetnéd rá, mennyire különleges teremtés. Hagyd, hogy eltévedjen néha, hiszen mi is ezt tettük, mégis folyton visszataláltunk egymáshoz. Hibákat fog elkövetni és keresi a helyét, de tudod, én sem voltam makulátlan. Te sem. Mondd el neki, hogy létezik igaz szerelem. De, ami igaz, az nem feltétlen jelenti azt, hogy minden pillanatban boldog és tökéletes. Ahhoz, hogy a szívünk szárnyaljon, szükségünk van rá, hogy néha elessünk. Ezt a fejlődést még egyetlen ember sem tudta elkerülni. Engedd neki, hogy esendő legyen, de ne hagyd, hogy elveszítse a reményt. Tudom, hogy Lili szeret álomvilágban élni, de ahhoz, hogy teljes életet élhessen, segítened kell neki és megmutatni, hogy a szőke herceg nem fehér lovon érkezik, vagy, ha megérkezik, nem biztos, hogy marad is. Tudom, hogy örömmel megteszed ezt érte. Értem. Értünk.

Ezzel a néhány sorral búcsúzom Tőled most, de nem örökre. Itt várlak, hogy újra foghassam a kezed és miénk legyen a mennyország.

A te szerető férjed:

Károly”

A csengő hangja rántott vissza hirtelen a valóságba. A vihar elvonult, a naplemente narancssárga fénye szűrődött be az ablakokon. Ahogy kinyitottam az ajtót, ott állt Ő. Ő, akivel az egyetemi évek alatt ostoba módon elengedtük egymás kezét. Nem volt szükség szavakra. Miközben átöleltem, a háta mögött megláttam a szivárványt. Tudtam, hogy a szüleim üzennek nekem; az igaz szerelem létezik. Akit nekünk rendelt a sors, a megfelelő időben mellettünk lesz. Lehet, hogy nem akkor, amikor számítunk rá és nem úgy, ahogy a mesékben megrajzolták. De a való életben ahhoz, hogy legyen szivárvány, kell az eső is.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük