Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy budai (későbbiekben ennek jelentősége lesz, azért emelem ki) vörös hajú, 18 éves lány, aki az érettségi küszöbén gondolkodott, hova tovább?
Amit biztosan tudott a kamasz magáról: szorgalmas, történelmet/ humán tárgyakat szerető, erősen maximalista, fiatalosan mondva „stréber”, szabálykövető és extrém megfelelési kényszerrel megáldott. Mindezeket megfűszerezve egy családi irányelvtől, „egyetemre KELL menned, főiskola vagy egyéb nem jöhet szóba” nem tágítva KELLETT gondolkodnia a jövőjét illetően.
Amit még biztosan tudott a tini, hogy az egész életét eddig a versenyszerű síelés határozta meg, de döntés előtt állt ebben is: síelés (szívvel) vagy EGYETEM (ésszel)…
Jelentem nyert az egyetem, ami visszagondolva meghatározta az életemet és nem lennék itt, ha nem így alakult volna. Persze ezt abban a 6 évben abszolút nem így éltem meg, és átkoztam a napot…
Hol is vagyok most?, oda szeretnék eljutni ennek az írásnak a végére, illetve értelmet nyer a cím is ígérem. Így még nem lövöm le a csattanót, folytatom már az egyetemre felvett, leendő közgazdász (HR szakirányos) diák életének alakulását. Amennyiben nem lett volna elegendő az egyetemre tanulni és mindenből maximálisan teljesíteni, utólag belátva a családi és saját elvárásaimnak megfelelve, belevágtam még egy 1 éves síoktató képzésbe.
„Olyan nincs, hogy évente egyszer elmegyek síelni egy hétre és ennyi…”– gondolta magában a leendő síoktató. Így kielégítettem a szívemet és az eszemet is egy időre. Pontosan addig volt nyugalom a lány tanulmányi életében (alapvetően én nem ismerem ezt a szót; nem tudom, hogyan kell ezt az állapotot elérni; WANTED!!) amíg nem kellett mesterképzésen szakosodni- HR vagy Termelésmenedzsment irányba.
Egy 22 éves, Hogy gondolkodik?-csakis pro-kontra elvet használva. Összegezve: szeretem az embereket; szeretek beszélni és segíteni; szeretem a pörgést, a jövés-menést; nem szeretem a száraz, monoton dolgokat; nem szeretem a gépeket (jelentsen ez bármit is); az irodai munka és a HR MENŐ! Gondolom nem lep meg senkit, hogy győzött toronymagasan a HR. Így akkor eldőlt HR-es leszek!
Valóban HR-es lettem-az első „Soha ne mondd, hogy soha!”, 8 évig a szakmának éltem, magyar középvállalatoknál (direkt nem multi, oda én sok/kevés vagyok) IT majd Építőipar területen Budán. Jó volt, szerettem, nekem valónak gondoltam, de miért is?
Hittem, hogy mindenkiben rejlik az a plusz, az a szikra, amit velem együtt (+szakmai vezetővel) megtalálunk ÉS mindenki boldog lesz ÉS mindenkiből kihozzuk a maximumot ÉS elkötelezett, kiegyensúlyozott munkavállaló lesz.
Hittem, hogy igenis foglalkozni kell a kollégákkal, akár napi szinten az örömükkel/bánatukkal. Igen én voltam az a gyerekes HR-es, aki az új kollégákat autós, macis, szívecskés post-ittal várta, „ÜDV A CSAPATBAN!” felirattal. Én voltam az, aki örömmel szervezte a csapatépítőket, az „Év dolgozója” díjat erőltette, aki csapatot akart létrehozni.
Talán érzitek ti is, hogy szinte mindig az érzelmeim vezérelnek (nem dicsekedve ezzel, mert sokszor átok), hogy bárhol-bármikor elsírom magam gond nélkül, hogy engem már fél Magyarország látott zokogni a buszon/villamoson/utcán/irodában/főnökeim előtt. Így a munkában mindig azt vallottam, hogy addig fogok egy cégnél dolgozni, amíg teljes szívvel tudok azonosulni vele illetve hiteles lenni, akár egy interjún vagy bárhol.
Nos a fentiekhez nem segített a pandémia, az egész világ felfordult és új irányt vett. A már 31 éves nő, feleség (mert lett egy FÉRJEM!!HURRÁÁÁ- a második „Soha ne mondd, hogy soha!”) élete is idő közben a környezet változásával elkezdett formálódni, korábban elképzelhetetlen módón. Jaa és, amit nem mondtam, hogy a budai lány, átkelt a Dunán és elköltözött Gödre.
Na ez a harmadik „Soha ne mondd, hogy soha!” Még egy apró szösszenet, hogy lett egy imádnivaló KUTYÁNK a férjemmel. Jelentem megérkezett a negyedik „Soha ne mondd, hogy soha!” Nyilván a férjem imádja az állatokat én meg távolságot tartottam volna, messziről szemléltem volna…
No de visszatérve a kis kitekintés után, csalódtam globálisan, pedig úgy éreztem mindent megtettem. Elfáradtam a 100%-on való pörgésben, a sok adásban, és nem kapásban. Megbillent az egyensúly, nem volt jó. Kicsit ki akarok szállni, kicsit szabad akarok lenni, kicsit jöjjön valami más…
Megszületett a Kislányunk, aki jelenleg és örökre a nagybetűs MINDEN. Így elérkeztünk az ötödik „Soha ne mondd, hogy soha!” érzéshez. Tehát ANYA vagyok, aki jelenleg itthon van a 2 éves gyermekével, van egy szerető férjem, egy imádnivaló francia bulldogunk, egy kertes házunk Gödön és elöljáróban január óta dolgozom az új vállalkozásomon, a Liza Kuckó és Kávézó beindításán.
Gondolom nem lep meg titeket, hogy a hatodik „Soha ne mondd, hogy soha!” beköszöntött az életembe.
Mielőtt belemennék a vállalkozásom részleteibe/alakulásába és válaszolnék a felmerülő kérdésekre:
Hogyan jött az ötlet? Mi vezérelt? Honnan tudom, mit, hogyan kell csinálni, amikor ez az első saját vállalkozásom? Hogyan egyeztetem össze a gyerekkel?
Szeretnék mesélni az anyaságom megéléséről, az elmúlt 2 évről.
Folytatjuk…
Pintér Lilla
Liza Kuckó és Kávézó
(kezdőkép: Unsplash)
