Egyik kedvenc erdei sétámon találtam egy tavat. Ez idáig nem vettem észre, figyelmetlenül, mert nem esett útba, nem is találhattam volna meg, csak így, hogy a nap rásütött, különben elrejtőzött a világ elől.

Sosem láttam még csodás fás-lejtős partját. Félrehajtottam az ágakat az utamból és gyönyörködtem, amint a tiszta napfény megcsillant a tó tükrén.

Csodálatosan vonzónak láttam, éreztem, közelebb kell mennem, még akkor is, ha letérek a szokásos útvonalamról. Ahogyan közelítettem, egyre több pazar részletet fedeztem fel körülötte. Mintha számított volna érkezésemre, barátságos, lankás tópart várt, vízbe hajló ágakkal és hatalmas, lapos, napsütötte sziklákkal. Kíváncsian megérintettem a víz sima felületét, ami kellemesen hűs és simogatóan hívogató volt.

Először csak óvatosan, félve lépdeltem befelé, a kavicsos tófeneket érzékelve meztelen talpammal. Aztán egyre bátrabban, hirtelen azonban elfogyott a talaj, így úszva folytattam utamat egyre beljebb és bele-belemerültem a fejemmel is a lágyan ringatózó tófelszín alá, újabb és újabb vízi csodákat fedezve fel.

Ahogyan közelítettem a túlparthoz, a szemközti barátságos sziklák egyszerre fenyegetőnek tűntek, és görcsbe rándult a gyomrom. Ideje kiúsznom a partra. Már nem tudtam csak a csodákra figyelni, de ahogyan távolodtam a szigorú szikláktól, úgy lélegeztem fel. A sekélyesben leültem, és elszorult szívvel tekintettem végig ezen a csodálatos tavon.

Sosem merülhetek a mélyére, sosem ismerhetem meg partjának minden kis szegletét, nem lesz sosem az én kis tavam. Ahogyan ültem, éreztem, megszakad a szívem, és egy darabja ott marad a tóban, annak mélyére süllyedve, és én már sosem találom meg, sosem kapom vissza.

Vérző szívvel távolodtam a parttól, a biztonságos, kényelmes, hívogató szikláktól, a szeretett, simogató víztől.

Horváth Emese

(kezdőkép: Pixabay)