Már több mint egy éve nem az az élet, aminek lennie kellene

Már több mint egy éve, hogy utoljára láttalak titeket.

Tizenöt hónapja, hogy érezhettem az illatot, a jól megszokott anyu-, és apu illatot.
Olyan jó volna megölelni, a szemetekbe nézni. Nagyon hiányzik a személyes kontakt, pedig nem vagyok egy puszilkodó, ölelgető típus.

Nagyon hiányzik anyu és apu.

Majd minden nap beszélünk telefonon, küldünk képeket egymásnak, de ez nem olyan. Nem ugyanaz.

Talán nem kell túlzottan ecsetelnem, hiszen ebben élünk: a mindennapi aggódás a szeretteinkért, akiket nagyon féltünk a vírustól is.
Nem jó ez így, vágyódom már, hogy elmehessek busszal, villamossal, és útközben vegyek epret meg egy kis cserepes virágot, cukormentes csokit, és bekopogjak azon az ajtón.
Bekopogni, és bemenni, megölelni, egy-két puszit lenyomni.

És fesztelenül beszélgetni, nevetni.
Valamikor ez teljesen normális volt. Kéthetente mentem, vártak, s indultam időben, hogy a gyerekért odaérjek a sulihoz.

Utoljára apu kísért le a buszmegállóhoz. Végignevettük a sétát. Szívem szerint elengedtem volna egy buszt, hogy tovább lehessünk együtt.

Ó, ha tudtam volna, hogy ez az utolsó normális találkozásunk!

Ám nem tudtam, akkor is siettem a gyerekért, pedig negyed óra az nem a világ vége lett volna, ha elkések. Jó helyen volt a suliban, nem engedték volna ki csak úgy. Viszont apuval az egy fél világ lett volna. Negyed óra, ma már egy fél világot jelentene, vele személyesen, nevetgélve. Én már az Örs vezér terére induló buszon ültem, vigyorogtam ki az üvegen. Apu állt, grimaszolt, én pedig neki. Dőltünk a röhögéstől.
Őt mindenki látta, aki csak arra járt, vagy odanézett, engem nem sokan, hiszen kevesen voltunk a buszon. Ezen is nevettünk.

Hol van már az a boldog, felhőtlen pillanat?

A maszkok világába veszett, a fertőtlenítő szagú levegőbe.
Emlékeimben úgy áll apu, s ülök én a buszon grimaszolva, mint egy elfeledett világ fura lakói, akik nem tudni milyen okból, de olyan nagyon boldogok.
Boldogok, s még csak nem is tudnak róla, hogy azok a percek milyen kincset érnek.

Tovaúsznak ezek a boldog percek, ellebegnek az önfeledt szereplők, s most itt ülök a gép előtt, a vágyakozom azután, ami elveszett.

Igyekszem mindig okulni, a jó oldalát nézni a dolgoknak, de most csak összeszorult torokkal gépelek, s igyekszem nem eláztatni a laptopom klaviatúráját.
Igyekszem, esküszöm, nagyon igyekszem, hogy előhozzak valami pozitív gondolatot.

Talán annyi, hogy

mindig becsüljük meg a jelen boldog pillanatait,
ismerjük fel egy mosolyban megbúvó csodát!

Én eddig is ezt tettem, s most egy kicsit elvesztem.

Vagy akár az, hogy legyünk tisztában azzal, hogy az a röpke néhány perc, az egy fél világ lesz később, s így tekintsünk minden pillanatra. Nem tudom. Igazán nem tudom.

Mi mozgat mégis? Az egyik fő rugó talán az a vágy, az a sóvárgás, ami belülről feszít, hogy újra ott, és úgy lehessek, vele, velük.

Újra önfeledten, és boldogan.

PinkAnyu

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük