Új regénnyel csak jövőre jelentkezik Finy Petra, de hogy az olvasók ne maradjanak ajándék nélkül, a kiadó felkérésére néhány karácsonyi novellával kedveskedik nekik.
Lassan 33 éves vagyok, és 9 éve vagyunk házasok a férjemmel. Az esküvőnk óta már számos alkalommal megkaptuk a kérdést, és nem vagy még terhes? Mikor akartok babát? Hogyhogy nincs még babátok?
Fehér ruhájának apró csillogó virágdíszei meg-megcsillannak a nap fényében, barna haja loknikban omlik vállára. Szemében a kékség, mint a türkiz tenger, nyugalmat áraszt, semmi jele annak, hogy izgulna.
„Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.” (tovább…)
Elmentél és hatalmas űrt hagytál magad mögött. Azt hittem, hogy az évek majd segítenek és szép lassan betömködöm ezt a feneketlennek tűnő lyukat emlékekkel, élményekkel, szeretettel és megbékéléssel.
Vártalak. Olyan régóta, hogy már azt sem tudom megmondani, mióta. A sok kudarc után gyakran hittem azt, hogy biztos velem van a baj, hogy nem érdemlek egy normális társat.
Már rég nem ültem a pályaudvaron. Nem vártam a hajnali ködben már egy vonatra sem. S talán, amikor az utazót megfosztják az utazás tényétől, akkor jön rá arra, hogy egyik nap még természetes dolog jegyet venni egy másik országba, a másik nap már csak a remény marad.
Nem azt mondom, hogy éjjel-nappal, reggeltől estig mosolyogni kell, vagy kellene. De igenis, a mosolynak ereje van. Erről már sokat sokszor írtam, de most kicsit mást mesélek a témáról.
Advent első vasárnapja sok embernek mindössze annyit jelent, hogy elkezd karácsonyi ajándékokat vásárolni és feldíszíti a lakását. De valójában ennél sokkal többet takar ez az időszak.
Levinek még körülbelül 2 hete van arra, hogy elkezdje az életmentő kezeléshez szükséges vizsgálatokat, majd hogy még a 2. szülinapja előtt meg is kapja a kezelést.
A kislányok mind egytől egyig az esküvőjükről álmodoznak. Elképzelik, hogy milyen lesz a ruhájuk, a hajuk, milyen színű lesz a díszítés. Maguk mellé képzelnek egy szőke herceget, akinek kék a szeme.
Csend van. Olyan nagy csend van. Kézzelfogható a csend, markolni tudná. De a fejében egyre jobban, hangosabban kiabálnak a gondolatok. Ki akarnak törni, a csend tudtára akarják adni, hogy itt vannak, tudják mit okoz, tudják, hogy a mérhetetlen csend ennyi szomorúságot rejt.
Naponta felteszem magamnak a kérdést:„Miért?” Nem értem, hogy miért kellett így történnie? Hiszen olyan jól indult, olyan jó volt minden, ami volt, megtaláltuk egymást, mégis engedtük kicsúszni a kezünkből a másikat.