Azt az ajtót, amit mindig csak résnyire nyitottál, ma bezártad.
Az éjjel, miután veszekedtünk nem sírtam. Nem voltam dühös. Csak magam mellé tettem a telefont és elaludtam.Aztán reggel visszapörgettem a beszélgetést. Még mindig semmi.
Később, miközben a kávémat kavargattam, egyszer csak hirtelen lefagytam és hatalmas csend lett. Szinte rámzuhant, és bevillant hogy
vége…
Elveszítettelek. Végleg.
Már éreztem is hogy szorít a torkom, majd a szemem megtelik könnyekkel, és nem pisloghatok, mert akkor végig folyik az arcomon és nem áll meg, hanem patakokban folyik majd. Úgyhogy egy mély levegő után felvettem a mosoly álarcát, és új napba kezdtem.
Immár nélküled…
Letső Henriett
(kezdőkép: Unsplash)
