Nem a „hamis” iskolát várom, hanem az igazit

Gyerekek, aztán várjátok-e már az iskolát? – dobtam be az augusztus végi, top népszerűtlen kérdések egyikét a minap. Amit esküszöm, normális esetben nem nagyon szoktam, főleg mióta kiskamaszodunk (is.)

Most viszont mindannyian – persze Ők is – érezzük, ez nagyon nem az. Mármint normális. Eset. Vagyis valamiféle „új normális”, ahogy ezt mostanában mondani szokás… Ami hallatán nekem gyomortájékon rendszerint valami mocorogni, szorítani kezd.

Egy pillanatig meredtek rám, majd a kicsi gyorsan rávágta, hogy „persze, nagyoooon!” „S mit vársz benne a legjobban?” – kérdeztem vissza. „Hát azt, hogy én ott majd mindent megtanulok. És hogy végre együtt legyünk az osztályban.”

Nem is csodálom… most volt elsős, s épphogy kezdte magát már „nagy iskolásként” is jól érezni, egy-két kislánnyal pedig már a barátság is alakult. Március közepével aztán snitt, a tantermen kívüli digitális oktatás, a koronavírus minket is mindentől és mindenkitől elvágott; élőben legalábbis. A kislányom ettől úgy májusra teljesen kikészült: sírva, zokogva tiltakozott – ahogyan fogalmazott – a „hamis iskola” (a digitális távoktatás) ellen. Mert neki az igazi kell.

Ijedten hívtam a legjobb, ovis barátnő anyukáját, hogy segítsen, sürgősen találjunk ki valamit, mert ez így nem lesz jó. Onnantól kezdve a lányok gyakran „beszéltek”, pontosabban a telefonokat letámasztva fél órákat játszottak a Barbie babáikkal úgy, hogy közben legalább látták egymást a mini kijelzőn.

Köszi COVID-19, hála neked, új műfajt teremtettünk… ezzel viszont kihúztuk valahogy.

„De Mama, majd maszkban ülünk a teremben, vagy hogy lesz ez?”  – kérdezte elgondolkodva. Fogalmam sincs kicsim, meglátjuk” – mondtam. Azt persze már csak magamban tettem hozzá, ahogy azt is, tartogat-e még hasonló „meglepetéseket” az idei tanév is. S hogy nem is tudom, mi lenne a rosszabb, el sem kezdeni szeptember elején, vagy pár hét után megint kiszakadni mindenből.

Kiskamaszról tudom, – mert néha előáll és fejtegeti is – ő most éppen ott tart, hogy „szerinte” ez az egész vírus dolog egy kitaláció. Érdekes váltás ez nála, ahhoz képest biztosan, hogy február körül még ő volt az, akinek a kezdeti híradásokat hallva szorongási rohamai voltak, én pedig alig tudtam megnyugtatni. Várja is meg nem is; szerintem fél, viszont már neki is nagyon hiányoznak a társai, az iskola falai.

Egyszóval, ha tömören kellene megfogalmazni, az most nem nagyon megy. Várjuk a… nem is tudjuk mit…

Várjuk vissza, ami volt. Nem a „hamisat”, hanem az igazit. Gondolom, nem csak mi.

Ottlik Judit

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük