Meg tudod csinálni

A múltkor egy hétig edzőtáborban voltak a lányaink.

Pár nap után sóvár gyerekhiány tört ránk a férjemmel, és elkezdtük nézegetni a régi videófelvételeket.
– De aranyosak, istenem! –sóhajtoztam megállás nélkül, mint egy vonaton utazó nagymama, aki az unokái fotóit tukmálja vadidegenekre a kupéban.

Az egyik felvételen Pilisszántón vagyunk, a Sziklaszínháznál. A nagyobbik lányom egy kisebb sziklán ül, amely alatt még nem kezdődik a szakadék, így szülő számára is megnyugtató módon ücsöröghet ott. A négyéves Emma épp lelkesen magyarázza a felvételen, hogy milyen jó innen a kilátás. A kétéves Léna ott áll a kő aljánál. Próbál felmászni, de nem talál fogást.

Nyújtja a karját, és szól, hogy tegyem fel.

Mire én ahelyett, hogy szolgalelkűen felkapnám, és Emma mellé tenném, mást csinálok. Lehajolok hozzá, és megmutatom, hová tegye a kezét:
– Ide kapaszkodj, a lábadat meg ide tedd! Meg tudod csinálni!

Léna nem fakad sírva, hanem ügyesen elkezd mászni. Amikor megakad, megint mutatom neki, hová fogjon, hová lépjen. Közben végig mögötte állok.

Nemsokára mindkét lányom fent ül a szikla tetején. Elégedettem csodálják a remek panorámát. Mi a férjemmel mögöttük, kezünk óvón mellettük.

Elgondolkoztam rajta, vajon miért így reagáltam?

Mennyivel egyszerűbb lett volna felemelni őt!

De akkor nem láttam volna azt az örömet és büszkeséget, mely kiült az arcára. Meg tudom csinálni! – üzente a szeme.

Vajon meddig tudjuk megőrizni gyermekünk tekintetében ezt a büszke ragyogást? Mikor fog kihunyni egy tanár, egy edző vagy egy olyan barát miatt, aki nem hisz benne eléggé?
Vagy akár pont miattunk?

Mennyire máshogy működik egy gyerek, akiben hisznek, és az, akit eleve leírnak.

Emlékszem, volt egy zongoratanárnőm gyerekkoromban, aki annyira kedvesen biztatott, hogy még a saját magam írta darabokat is el mertem neki játszani. Nyilván tragikusan rosszak voltak. De a zenével való kapcsolatom, azóta is fesztelen és szenvedélyes. A mai napig imádok zongorához ülni.

Ezt adta a belém vetett hite.

Aztán volt egy kosáredzőm, aki folyton csak szapult, és úgy nézett rám, mint egy kétbalkezes, kétballábas szerencsétlenségre, pedig röplabdás múlttal jó labdaérzékem volt. A kosárlabdát azóta sem szeretem, a lányaim sem lettek kosarasok, pedig jó magasak. Az edző kishitűsége meg ezt tette velem.

Aztán volt egy fiú, aki annyira nem hitt bennem, hogy abban is kételkedtem, amit előtte tudtam. A szövegeimet kinevette, a rajzaim nem érdekelték.

Aztán jött egy fiú, aki annyira hitt bennem, hogy meg mertem mutatni a történeteim kiadóknak.

A rajzaimat pedig imádta.

Ő lett a férjem.

Talán, ha nem ő van mellettem, soha nem jutok fel a saját „sziklám” tetejére.

Persze nehéz rátalálni arra a társra, aki ilyen, nehéz ilyen társnak lenni, és nehéz ilyen szülővé válni. Aki nem csak a puszta embert látja, hanem azt is, akivé válhatna.

Nehéz, de nem lehetetlen.

Szerintem meg tudjuk csinálni.

Finy Petra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük