Majdnem lefagyott ma reggel (is) a kezem, komolyan csak az tartotta némileg melegen, hogy a kisfiam fogta azt. Közben mosoly csempészte be magát az arcomra, és csillogó szemmel néztünk össze

Ilyen egy suliba menős közös reggelünk. Titkos puszi a liftben, utolsó illat szippantása a suli lépcső tövében.
Ám, ha bárki is azt hiszi, hogy a mindig mosolygó emberek körül, mint amilyennek engem tartanak sokan, csak rózsaszín csillámok vannak, és virágillat, szeretetfelhőben lebegés, azt kell, hogy mondjam, nagyon nagyot téved.
Nem minden csodás-párnás-csillámos, s mégis mosolygok. Nem valami belső kényszer visz erre az útra. Inkább az, amit átéltem, ami olyanná formált amilyen most vagyok.

Emlékszem 15 évvel ezelőtt a kórházi ágyon feküdtem és haldokoltam, az orvosok egy lyukas fillért nem adtak már az életemért, nem lehetett mit tenni. Ekkor már másfél hete nem tudtam enni sem. Napok óta csak az infúzió és a fájdalomcsillapító tartott életben, és az, hogy vártam a szüleim, a testvérem a kórházban, hogy újra láthassam őket, akár meg egyszer… utoljára…  Az engem kezelő Főorvos Úr, még hétvégén is bejött meglátogatni, de már tehetetlen volt. Amikor az immunrendszer fordul a test ellen, az szinte kivédhetetlen és maradandó pusztítást végez.
Mégis mosolyogtam a kórházi ágyon, úgy igazán belülről örültem. Igyekeztem azt képzelni, hogy valahol máshol vagyok, nem a fertőtlenítő szagú lepusztult kórteremben.

A hulló falevelek látványa, nem az elmúlás gondolatát csempészte a szívembe, emlékszem arra gondoltam, most sző magának takarót a talaj a falevelekből, hogy a téli hidegben se fázzon. S már láttam is magam előtt a tavaszi újjáéledést. Hajtott előre a tudatom, hogy látnom kell a tavasszal kikelő virágokat, az újjáéledő természetet. Újra járnom kell, érezni az illatokat, az ételek ízét.

Győztem. Itt vagyok. Élek.

Azóta a 15. tavaszi éledés vár rám, s még mindig mosolyogva tekintek túl a napi fájdalmakon, és rossz dolgokon.

Velem is előfordul sokszor, hogy félrelök egy fickó a villamoson, vagy az orrom előtt megy el a busz. Megannyi hónap végére megcsappan igencsak az erszényem tartalma. Ilyenkor mindig azt mondom magamban, hogy „Lehetne rosszabb is. Lehetnék betegebb, több fájdalommal, vagy gyermektelen, mint azt orvosaim javasolták, vagy éppen már halott, aki nélkül 15 éve forog a világ tovább a medrében.” Ilyenkor be kell látnom, hogy jó nekem. Nem is olyan rossz a helyzet. Annyira nem, hogy átadjam magam a komorságnak.

Lehetnék boldogtalan, mert úton útfélen az ember, mint én is, a negatív kritikát kapja a környezetétől, a rosszalló nézéseket, de ilyenkor azt mondom, hogy „Mindenki nem szerethet, s én sem hazudok magamnak, nem szeretek mindenkit. Az, hogy elfogadom a többi embert olyannak, amilyenek, az már más dolog. Más, de nem szeretet:”

Amikor sírhatnékom van, mert magányosnak érzem magam, vagy elvesztettem sok fontos dolgot az életemben, olyankor hátradőlök, és számba veszem azokat, akik körülvesznek, akiknek kellek. Mindent és mindenkit, amim, és akim csak vannak. S ráeszmélek, hogy nem vagyok magányos, csak annak éreztem magam, és rájövök, mennyire gazdag is vagyok.

Így látom meg a rosszban a jót, és szomorúságban a boldogságot. A szegénységben a gazdagságot, és örülök annak, amim van.

Mert egy dolog viszi előbbre az embert az életben. Egyetlen egy dolog, s ez nem más, mint a jó keresése, a pozitív dolgok megélése.

Nem szabad azon szomorkodni, ami nincs, ami elveszett, ami rossz és fáj. Persze, nem azt mondom, el kell felejteni, hiszen hordozzuk magunkban, de meg kell látni a jót, mert erre való a szem és a lélek.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)