Szerelem volt

Vége van, de nem tudom elfogadni…


Elment, már mással van… Ha lehunyom a szemem, még mindig az ő arcát látom.

Már nem mi vagyunk,

csak én, egyedül.

Fekszem éjjel az ágyban, ahol előtte együtt feküdtünk, és csak bámulom a plafont, mert a szerelem lassan jön, de gyorsan vége szakad.

Nem jön az álom. Milliónyi kép fut át az agyamon, még az illatát is érzem, bár ez már csak illúzió.

Remélem, ő boldog! Semmi mást nem kívánok neki, csak hogy találja meg azt, amit én nem tudtam neki megadni.

Én meg… Olyan kicsinek érzem most magam, vele van tele minden gondolatom. 

Biztatom magam, hogy egyszer ez a kín is elmúlik, de titkon mégsem szeretném, mert minden fájdalom ellenére tudom, hogy igaz volt, és gyönyörű.

Szerelem.

Mindenki látja, hogy padlón vagyok, próbálnak felsegíteni, de nem akarom. 

Nem szeretnék felejteni, mert igazán és őszintén

szeretem őt.

Talán egyszer újra rám lel ez az érzés, de azt már tudom, hogy őt senki sem fogja pótolni, soha. Egy nap talán megértem, miért megy tönkre minden, amihez közöm van.

Nap nap után táplálom a hiú reményt, hogy egyszer visszatér. Tudom, ez csak egy buta kis ábránd, de erőt ad minden naphoz.

Elengedem.

De az űrt, amit a szívemben hagyott, senki nem töltheti ki többé. A szívembe zártam minden pillanatot, minden boldog percet. 

A kulcsot pedig elhajítottam, hogy

soha, senki ne férhessen többé hozzá.

Krisztián

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.