Ami velem soha nem történhetett volna meg

Az első ütés egy szépséges kora őszi napon csattant el. Nem erős volt, hanem inkább hangos és a bal orcámra kaptam. Lefagytam mint a zöldbab a frigóban.

Aztán csak álltam ott döbbenten és azon kívül, hogy vagy tízszer elmondtam magamban „ezt nem hiszem el, ez nem velem történik” semmi más nem jutott eszembe. Az ütést követően rögtön megfogta mind a két kezemet és megállás nélkül bocsánatot kért, esdekelt. Elrohant és virággal tért vissza. Amikor egyedül maradtam, sokáig sírtam.

A következő alkalomig eltelt majdnem egy hónap. Az már két pofon volt, nagyobb lefagyás, nagyobb ajándék. Nagyobb üresség.

Később lett sminkkészletem.

Nagy mennyiségben fogyott az alapozó, ügyesen kezeltem az ecsetet.

Aztán volt olyan, hogy magas nyakú blúzt kaptam. Gondolom a fojtogatás nyomai miatt.

Egyre kisebb lettem. Mindenhogy.

Fizikailag, lelkileg, szellemileg. A robotpilóta vitt, tette a dolgomat helyettem. Kikopott belőlem a szín és a fény, szürke lettem, igyekeztem beolvadni a környezetembe és semmivel sem felhívni magamra a figyelmet.

Nyáron a rettenetesen meleg, új munkahelyemen, a nagy hőségben és párában, hosszú nadrágban és hosszú ujjú garbóban dolgoztam, oda nem illően szépre alapozva. Senki nem kérdezett soha semmit. Senkinek nem is mondtam soha semmit.

De észrevették, tudták, látták.

Még jobban szégyelltem. De ők elkezdtek szeretni, odafigyelni. Értékesnek éreztem magam újra. Minden nappal egyre értékesebbnek, élőnek, létezőnek. Egyre erősebbnek szellemileg, lelkileg, fizikailag.

Egyik nap a fürdőszobában ért volna ütleg.

Visszaütöttem.

Lefagyott az arca.  Az enyém nem, mert itt volt a vége. Ütöttem. Csak ütöttem, ahogy ő engem és amikor lezuhant, rugdostam én is, ahogy ő engem, sokkal vadabbul, mint amire azt hittem képes vagyok.

Ekkor megjelent az anyja. Fogalmam sincs hogyan került oda, csak akkor vettem észre, amikor megfogta a karomat. Szelíden, kérlelve nézett. Nem emlékszem, hogy mondott volna bármit is.

Abbahagytam és csak álltam ott zihálva.

Egy szatyornyi cuccot szedtem össze a ruháimból és amikor kimentem a kapun más íze lett a levegőnek és a naplemente vérvörösre festette az egész eget.

Döníz

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük