Ha elmehetnék egy plasztikai sebészhez…

Ha elmehetnék egy plasztikai sebészhez, és megkérdezné, min dolgozzunk, azt sem tudnám, hogy hol kezdjem…

Mondjuk a hasammal… utálom az úszógumijaimat. De ha jobban belegondolok, velem voltak jóban-rosszban, és emlékeztetnek a várandósságomra.

Akkor mondjuk, legyen a fenekem. Ne legyen akkora végre, mint Afrika… de erről meg eszembe jut, hogy ott éheznek, úgyhogy inkább megkegyelmezek.

Tüzetesebben átvizsgálva kisebb melleim is lehetnének… de ha szökőévente bókot kapok, az nekik szól, és hányan szeretnének ekkorákat (mindkét nem részéről… csak különböző aspekusban vágynak rá), úgyhogy maradhatnak.

A hajam, az arcom, mindenhol találnék megannyi hibát. De ha tükörbe nézek, magamat akarom látni, az életem nyomait. Jót és rosszakat.

Egy valami beugrott még. Bár lenne ilyesmi: lélekbotox!

Tudod olyan, ami lebénít… nem hagyja, hogy fájjon az a sok szarság az életben. Aztán végül szinte fejbevág a felismerés, hogy akkor a megannyi jót sem tudnám megélni, amit a gyermekem, a szeretteim adnak.

Az érzéseim nélkül csak egy üresen kongó doboz lenne a testem.

Úgyhogy valószínűleg rámosolyognék a plasztikai sebészre, és azt mondanám:

„Doki, ne változtassunk semmin, minden úgy jó a maga tökéletlenségében, ahogy van,

hisz végtére is ezektől vagyok én ÉN!”

Rizzo

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük