Sötét volt amikor találkoztunk és most is az van, bennem

Sötét volt ott, azon helyen, ahol először összetalálkozott a pillantásunk. Mesébe illő is lehetett volna, de a mi életünk valóság, így ez is elmúlik az idővel.

A pillantásunk után hozzám szóltál és a hangod átitatta a lelkem. Beléd szerettem. Elsőre. Aztán találkozgattunk, de te elmentél.

Azt mondtad visszajössz, várjalak.

És én vártalak. Te nem kerestél, én majd meghaltam egy szavadért. Kerestelek.

Azt mondtad várjak, mert most nem akarsz.

És én vártalak. Aztán újra találkoztunk. Mesébe illően újra elvarázsoltál, a hazugságaiddal, a zöld szemeiddel és én elhittem mindent. Aztán újra elmentél.

Azt mondtad hiányzom. Azt mondtad várjalak, mert jössz és egymásé leszünk. És én vártalak.

Megjöttél. Enyém lettél. De hazudtál.

És megint sötét lett, mint a helyen, ahol találkoztunk. Szerelmet vallottam, mert nem bírtam tovább magamban tartani. Te rég tudtad már. Ahogyan azt is, hogy neked ez semmit sem jelent.

Így elmentél. És én már nem várlak. Sötét van, mint mikor megláttalak. Csak már nincsenek a te szemeid, hogy megperzseljenek.

Kis szilánkok maradtak. A szívem darabkái.

Elmentél és én ott maradtam, a sötétben.

Ég veled!

László Anna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük