Lehunyom a szemem.

Csak pár perc, s újra megtalálom önmagam.

Érzem, ahogy lassan kienged a görcs a gyomromból, s a szorítás is lazul a torkomban.

Nem fogok sírni. Sokan vannak körülöttem. Visszafojtok minden könnycseppet. Visszafojtom, hogy ne lássák, hogy minden ilyen pillanatban meghalok egy kicsit. Belül vigasztalhatatlanul zokogok. Kívül viszont csak a mosoly, csak a külcsín, csak a máz. Körülnézek. Minden ember, aki körülvesz, aki velem van, őszintén szeret. Bátran sírhatnék. Nem bántanának érte, hanem őszintén támogatnának.
Viszont, ha sírok, el kell mondanom az okát. El kell mondanom, hogy nincs perc, hogy ne gondolnék rá. Nincs perc, hogy ne hiányozna, s nincs olyan dolog, amiről ne jutna eszembe. El kéne mondanom azoknak, akiknek ugyanúgy fáj a hiánya, akik ugyanúgy szenvednek belül, mint én. Nem okozhatok nekik még nagyobb fájdalmat. Amikor egyedül vagyok, nem szégyellem, hogy legurul egy – két könnycsepp. Ezekben a könnycseppekben benne van minden szeretetem, minden vágyam, minden dühöm. Nem szégyellem, hogy megkönnyezem szinte minden nap, de a többieknek fájna, ha tudnák,
hogy miért. Fájna, hogy még nem vagyok túl rajta. Nem kell tudniuk. Felhúzom a falat, felveszem a mosolyt, s minden rendben. Senki sem vesz észre semmit. Maximum a legközelebbiek érzékelik, hogy valami történt. Legalábbis a felvont szemöldökök erről árulkodnak, de a kitartó mosolyom meggyőz mindenkit. Végül senki sem veszi észre, hogy darabokra tört a lelkem.

Csak pár másodperc, s újra megtalálom önmagam.

Kicsit még belebújok az emlékbe, kicsit még felidézem a legszebb pillanatokat. A mindig mosolygó szemét, a foghíjas mosolyát, a szívből jövő nevetését, a humorát, a csipkelődő megjegyzéseit. Sosem szégyelltem őt, s mindig büszkén mutattam be mindenkinek. Mindenkivel megtalálta a közös hangot, mindenki szerette. Imádtam vele lenni, vele mindig jókat lehetett nevetni. Hiányzik. Iszonyúan hiányzik minden pillanatban.
Csak pár pillanat, s újra megtalálom önmagam.
A családdal felidézünk pár régi, szép emléket, s szívből kacagunk mindannyian. Szeretek róla beszélni, szeretem felidézni a régi időket: a gyerekkorom édes pillanatait, amikor fejből mondta a mesét, amikor az alvás hangjai helyett harsány kacagás töltötte meg a szobát. A pillanatok, amikor bármilyen fáradt volt, akkor is mi voltunk az elsők. A kirándulások, amikor magunk mögött hagytunk minden gondot, ahogy elhagytuk a várost.

Rendben vagyok.

A szorítás felengedett, s helyette egy édes – keserű íz tölti meg a számat. Édes a sok édes emléktől, s keserű, mert ott a tudat: nem ölelhetem meg újra.

Nem ölelhetem meg újra, s ez fáj. Fáj úgy is, hogy az amúgy is szoros kapcsolatunk ez alatt a két és fél év alatt még szorosabbra fonódott. Hiszen itt van velem mindig, minden fontos és minden jelentéktelen pillanatomban, minden szóban és minden gondolatomban.

Visszatértem.

Újra szívből tudok mosolyogni, új erőt kaptam… újjászülettem. Újjászületek naponta többször. S elég, ha ezt csak én tudom, s nem tudja más.
Csak én tudom, s az én imádott édesapám.

Coco Nono

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: