Nézem, ahogy gurul a labda a domboldalon.
Gyönyörködtető az a könnyed szabadság, ahogyan apró pattanásokkal átlendül minden útjába lévő akadályon, szinte kacagva a kis kavicsokon és fűcsomókon, amik útját próbálták állni. A lejtő alján kecsesen lassul a sebessége, majd incselkedve megáll a rét közepén, s várja hogy valaki újra kezdje vele a játékot.
A helyébe képzeltem magam végig a domboldalon és most én is várok. Várok, hogy valaki jöjjön és játsszon velem, de hirtelen belém hasít a felismerés:
Nem vagyok labda.
Egyedül jöttem, így várhatunk mindketten, vagy megfoghatom és ha már labda nem lehetek, labdám még lehet, ha egyedül is.
Kinnian Daniel
(kezdőkép: Unsplash)
