Vigyázat ma egy kicsit merengős kedvemben vagyok. Itt ülök Peking egyik legnagyobb bevásárló központjának éttermében, a kisfiamat éppen leadtam egy szülinapi buliba és azon pillanatok egyikét élem, amikor éppen nem rohanok sehova. 

Úgyhogy felcsaptam a laptopomat, hogy írok egy kicsit. Elnézegetve a vendégeket elgondolkozom, miről is írjak. Hiszen annyi mindenről tudnék. Az emberekről, a szokásokról, a helyekről, a különbségekről, a hasonlóságokról. Mindig különös figyelemmel járok kelek, azzal a szándékkal, hogy ha valami igazán érdekes történik, meg tudjam osztani veletek. 

Nemrég egy nagyon különleges élményben volt részem. Magyarország egyik legszuperebb jazz együttese a Sárik Péter Trió koncertezett itt Pekingben és lehetőségem volt egy fotósorozatot készíteni a fiúkkal. Helyszínnek a Hutongot választottam, annak is az egyik kis eldugott, turista mentes sarkát. 

A fiúknak volt a 2-3 napja Pekingben és természetesen az egyik első kérdésem az volt, hogy tetszik nekik. Az itt élő külföldiek úgy tartják, hogy valaki vagy beleszeret Pekingbe, vagy teljes szívből gyűlőli… Ha engem kérdeztek, ez a két állapot folyamatosan tudja váltani egymást, helyzettől függően… De most vissza a fiúkra. 

Bizonyára hulla fáradtan, de olyan csillogással a szemükben jelentek meg. Mosolyogtak, gyönyörködtek, élvezték, élték Pekinget. Minden emberre rámosolyogtak, rájuk köszöntek, akik persze ugyan így reagáltak. Peking rabul ejtette őket. 

Ami számomra nagyon érdekes volt, hogy magamra ismertem bennük, és egy picit el is szégyelltem magam. 

Pontosan emlékszem, milyen volt az első pár hét miután megérkeztünk. Amikor mindenre csodaként tekintettem, figyeltem az emberek arcát, reakcióját, próbáltam kapcsolódni, része lenni ennek az egésznek, ami körül vesz minket.

Nemrégiben volt egy éve, hogy megérkeztünk Pekingbe. Biztos vagyok benne, hogy ezt az országot valami időburok fedi, ahol az idő legalább háromszor olyan gyorsan telik, mint egyébként. Ha szeretném sem tudnám felsorolni, mennyi minden történt velünk, és ahogy ezek a történések magukkal ragadtak elkezdtem megszokni az itteni életünket. 

A komfortzónán kívüli életünkben is kialakítottuk a komfortzónánkat. 

Tudom, hogy ez egy természetes folyamat, de érdekes módon a fiúkkal való találkozás egy kicsi irigységet ébresztett bennem. Feléledt a vágy bennem, hogy újra képessé váljak olyan csodaként tekinteni az itteni életünkre, mint az első időszakban. 

A kérdés csak az, hogy lehetséges ez? Lehetséges ezeket az érzéseket újra kiváltani és fenntartani. Szerintem igen. 

Hiszem azt, hogy a legtöbb dolog az életben elhatározás és gyakorlás kérdése, úgyhogy ezt teszem most. Fel-felpillantok gépelés közben, rámosolygok az emberekre, nem sietek, nem rohanok, megfigyelem őket. 

Látom ahogy az előttem levő kínai anyuka fogja a kis 1,5 éves fiának a kezét, aki jobbra-balra lépked, mindenhova, csak oda nem ahová az édesanyja szeretné. Megköszönöm a pincér kedvességét, aki újra tölti a poharamat (természetesen meleg citromos vízzel, mint ahogy itt szokás) a gyerekeket ahogy örömüket lelik abban, ahogy a spagetti tészta megnyúlik a villájukon (megj.: egy mexikói étterembe ültem be, azért nem a pálcikán nyúlik a tészta).

És újra érzem azt a különleges érzést, hogy valami fantasztikus dolog része vagyok.  

Szóval most nem szerettem volna, valami szuper izgalmas dologról írni, csak erről a megélésemről.  Ami lehet, hogy egyeseknek elcsépeltnek tűnhet, de én a „kettesekhez” szólnék.

Ne hagyjuk, hogy a csoda dolgok, amik körül vesznek minket, legyenek akár nagy vagy apró dolgok, természetessé váljanak. Csak egy kicsi erőfeszítésre van szükségünk, főleg arra, hogy megállásra késztessük magunkat, és körbenézzünk. 

És vigyázat, mert ezután csoda dolgok fognak történni. 

Monika Schlosser by MSPixArt

(A fotók a szerző saját tulajdona, felhasználásuk engedélyhez kötött.)