18 évnyi házasság után jelentél meg az életünkben, így amikor megtudtam, hogy vagy nekünk, először megszakadt a szívem. Nagyjából két másodperc alatt.
Majd leállt az agyam a következő kettőben és csak hihetetlen mély ürességet éreztem a gyomorszájam helyén. Ez azóta is tart.
Aztán elkezdtek potyogni a könnyeim… és potyogtak megállás nélkül egy hétig. Csendesen, folyamatosan.
Egy nagy, opálos szűrőn keresztül láttam a világot: folyt a könnyem, ha reggelit csináltam a gyerekeknek, vittem és hoztam a suliból őket, dolgoztam, vásároltam, főztem, mosogattam, takarítottam, vasaltam, szellőztettem, begyújtottam… Mindig.
Tudtam, hogy én is hibás vagyok, túlságosan anya lettem csak… vagy valami ilyesmi.
Már túlságosan „A” családomra figyeltem és „A” férjemre külön nem.
Pokoli fájdalmat okoztál
és pokoli ébredést.
Szóval, felébredtem.
Köszönöm.
Amikor befejeztem a sírást, megbocsátottam neki. Léptünk egy nagyot. Én emelt fővel, ő pedig… nem tudom.
Tiszta a lelkiismeretem, mert adtam magunknak még egy esélyt.
Pszichológusok azt mondják, a bizalom visszaépíthető. Talán az első sor tégla már áll valahogy abból a rendíthetetlennek hitt világból, ami összeomlott. Mindenesetre most egy olyan házat építünk újra, ami nincs összekötve az alapjával. Azt majd utólag fogjuk megcsinálni… Egy messzi napon.
Egy napon.
De megmutattad, ki vagyok valójában. Köszönöm.
Nagyobb vagyok, mint az önérzetem.
Erősebb vagyok, mint hittem –
és ez teljesen más erő, mint amit magaménak véltem,
mert tartás, méltóság, szelídség van benne.
Persze ott a düh, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság is, mert neki megbocsátok, de neked és magamnak soha.
Vagy csak nagyon sokára. Talán ezt is majd azon a messzi „egy napon” fogom elintézni.
De most mással vagyok elfoglalva: kezdem élvezni azt a máshogyan boldog embert, aki lettem.
Angéla