Nekünk ezt nem szabad, mégis képtelenek vagyunk egymást elengedni

Az éjjel veled álmodtam.

Kézen fogva sétáltunk a városban, boldogok voltunk. Sokáig sétáltunk, le egészen a folyó partjáig. Ott megálltunk és egy darabig néztük a vizet csendben, a szél mozgatta a fák ágait. Átöleltél, rám néztél, és azt mondtad, amit mindig is szoktál, hogy

„Ne aggódj! Minden rendben lesz.”

Ahogy ezt kimondtad, biztonságot éreztem, és megnyugvást, végre hallottam a csendet, a lelkem nem háborgott többé. Mosolyogva ébredtem fel. Milyen különösek az álmok, nem igaz?!

Hónapokkal ezelőtt összetörtem, hittem, mert hinni akartam abban, amit állítottál, hogy semmi sincs köztünk. Ez segített is egy ideig, de mostanra újra egymásra találtunk.

Képtelenek vagyunk egymást elengedni, próbáltuk, de nem megy.

Jól tudjuk, foglalt vagy, nekünk ezt nem szabad, mégis mohón követeljük a másik figyelmét, érintését, és közelségét. Elképzelhetetlen, hogy távolságot tartsunk egymástól, mert mi igazán így vagyunk boldogok.

Hiszem, hogy az álmom megmutatta az utat.

A hosszú átsírt napok és éjjelek után végre van valami, amibe kapaszkodhatok. Még ha csak egy álom, egy érzés is, de reménnyel tölt el.

Tudom, hogy eljön az a nap, amikor sétálhatunk együtt a városban egymás kezét fogva, és nemcsak egy félig sötét szobában fonódhatnak össze az ujjaink. Átölelhetsz a folyó partján és én majd azt mondhatom, amit mindig is szoktam, hogy „Látod?! Megmondtam.”.

Szuki

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük