Van az a pont, amikor már marhára unod az egészet. Persze szeretnél élni(!).. lehetőség szerint normálisan. Mi is a normális? Relatív, viszonyítás kérdése, mint sok minden az életben?
Amikor már hatvanadszorra teszik fel a kérdést – hogy mi ez a testeden és neked már nincs kedved elmagyarázni, csak elmormogod az orrod alatt a diagnózisod betűit.
Sokszor tűnődőm, a rossz döntéseim következményeit cipelem „csapásként” magamon. Hordozom. Ezt mérte rám Az Élet. Persze mondják, kik kicsit is szeretnek, hogy ez badarság, mégis ez az „önvád”, a legtöbb esetben bennem lappang.
Többen gondolhatnak bolondnak, de szerintem a nagyobb erő, a megértésben lakozik, minduntalan.
griniki
(kezdőkép: Unsplash)
