Lelked tükrében magamat látom

Lelked tükrében magamat látom. Nézem a vonásaimat, a mosolyomat, a hajam fényét a te szemeden át.

A lelkem is mosolyog, sőt örömittasan fel-felnevet. Te ezt nem látod, a minden nappal egyre gyönyörűbben ragyogó szemeid legalábbis nem.

De a lelked igen. Látja és érzi, hogy boldog vagyok melletted. A lehető legboldogabb.

Még mindig a fénylő tükörben nézem magam. Teljesen elvesztem benne.

A lágyan hullámzó selyemzöld falevelek közül egy kecses napsugár álmosan nyújtózkodik közénk. A már lemenőben levő Nap egyik csavargó karja. Lágyan megérinti a felém nyúló kezed, majd aranysárgán egybeolvasztja az arcunkat, mikor az ajkad az ajkamhoz ér.

A Nap már tudja, ő áldását adja ránk. Azt is tudja, hogy még számtalanszor fog kedves melegével beborítani kettőnket és aranyba borítani a szerelmünket. Már a fejére húzta a tenger lágy hullámainak takaróját, amikor az arcom a nyakadba fúrom, és bódító illatoddal feltöltődik a bensőm.

A hullámok szelíd dallamának üteme kellemes zenei aláfestést nyújt és te édes öleléseddel magadba fogadod a lelkem a puha homokon ülve.

Már nemcsak lelked tükrében nézhetem magam, hanem be is költözöm oda, otthont nyújtottál szíved meleg szobájában.

Gerczuj Timea

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.