You are currently viewing Amikor az anyai szívnek el kell engednie valamit…

Amikor az anyai szívnek el kell engednie valamit…

Juli a távolba meredve bámult ki az ablakon, miközben kezei rutinos mozdulatokkal öltöztették Petrust.

„Már legalább ötezerszer végeztem ezt a mozdulatsort” gondolta szórakozottan. Hirtelen eszébe jutottak az előző napi megjegyzések és aggodalom fogta el. Petrus hároméves elmúlt és még igényelte a pelenkát.

El kéne már hagynia, elég érett hozzáakadályozod a felnövését” szóltak a bölcs tanácsok. Pff, fogalmuk sincs” mérgelődött Juli. Ő pontosan tudta, próbálkozásukat mióta nem koronázta siker.

Az események emlékeztették az egy évvel ezelőttiekre. A külvilág akkor is pontosan tudni vélte, hogy Petrusnak kétévesen bizony illene már leszoknia a mellre kéredzkedésről. Julinak azonban nem volt ellenére: a legmeghittebb kapcsolódásként élte meg. Amikor a kislány betöltötte a kétéves kort és sokasodni kezdtek a külvilágból érkező megjegyzések, a kényelmetlen helyzetek és magyarázkodás kényszere, Juli először érezte azt, hogy talán most már elég volt. Vagy mégsem?

Éjjelenként alvás helyett is azon morfondírozott, szívére hallgasson-e, avagy tegyen eleget a gyorsan ítélő, kéretlenül is véleményt alkotó külvilágnak? Végül ösztöneire hallgatott.

Egy alkalommal a kislány belázasodott, és a pilláira nehezedő lázálomtól amint párnához ért kis feje, mese és bújás nélkül elaludt. Ez volt az a nap, amikor Juli rádöbbent, a kapcsolódásnak eme formáját más módon kell pótolnia – különben beleszakad. Némán elgyászolta szíve egy darabkáját: lázasan alvó gyermeke mellett a párnába sírta bánatát, aztán szorosan hozzábújva, a kislány hajának illatával körülfonva ő is álomba szenderült. Délután már vidáman mesét néztek a kanapén.

Egyszer minden anya megérik az elengedésre, hitte még aznap.

Ahogy azt is, hogy anyaként egy év alatt bizonyára határozottabbá válik. Tévedett. Csak nézte kezében a fél kilós „csomagot” és most is ugyanúgy próbálta kiszűrni a világ zajából saját gondolatait, mint akkor. Már háromévesriasztotta a szám, mint valami határvonal vagy vészcsengő. Annyiszor hallotta már, hogy maga sem tudta biztosan, tényleg feszélyezi-e a tény vagy csak beképzeli. Lánya pihepuha arcán, hosszú szempilláin felejtette tekintetét. „Nincs itt semmi baj” – gondolta végül –előbb-utóbb mindenki leszokik róla.”

Juli persze örült volna, ha ez a kis kényelmetlenség is véget érne, mert nem volt egyszerű egy háromévessel pelenkát cserélgetni reggel és délután, bárhol is járnak, főleg úgy, hogy közben sikeresen elkerüljék a kíváncsi vagy rosszalló tekinteteket. Aztán ösztönösen úgy döntött, időt ad még kislányának. Még ez az egy, utolsó, pici dolog, és igazi nagylány lesz” gondolta, hol nyugodtan reménykedve, hol feszült várakozással.

Másnap megtört a jég. A kislány váratlanul kikéredzkedett a mosdóba és nem engedte édesanyjának, hogy bármiben is segítsen neki. Juli levegőt sem mert venni mindeközben, csak csendben ujjongva konstatálta, hogy Petrus ezennel hivatalosan is önálló, ügyes kisgyermek! Hurrá! Dicséretekkel és puszikkal halmozta el a büszke Petrát, majd gyorsan bepötyögött egy jókedvű SMS-t férjének, hogy értesítse a fontos mérföldkőről: kislánya készen áll a nagybetűs életre! Nincs több pelusvásárlás, magyarázkodás, nincs több kisbabás kötöttség. Ennek is vége!

Még mindig a mobilt szorongatta és a távolba meredve bámult ki az ablakon. Nyomást érzett a mellkasában, valahol a szíve környékén. Úgy érezte, szeretne egyedül lenni. Csendben kiosont a vécébe, ahogy mindig, ha pár perc nyugalomra vágyott. Csak pár perc. Annyi elég lesz, tényleg.

Sírását a falakon kívül az égvilágon senki sem hallotta.

Verooo

(kezdőkép: Pexels)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?