Felsős lett a gyerek. Mondhatni így már rutinos iskolakezdőnek számítok. Az összes „ide kell futni”, „ezt kell beszerezni”, a „kinőtte az ezt-azt” őrület után, kissé ”levegőt kifúj, és körbenéz” valóban egy kicsit lenyugszunk.
Beszerezte a gyerek az első csodálatos osztályzatokat, matek kettes, német egyes, megjegyzem, folyékonyan beszél németül, és matekból sem tök sötét, szóval ilyenkor a rohanós időszak után, a „nem értem én ezt”, fejcsóválós időszak következik.
Arra is gondoltam, hogy a gyerek még ebben a pár hétben nem ébredt rá arra, hogy újra a mókuskerékben futás van, úgy röpke 8 hónapon keresztül. Eszembe jutott, hogy talán izgult, kavarog a kiskamasz feje, hiszen csak ötödikes már, nagyfiú.
A honfoglaló magyarok vándorlása eltörpül a gyerekek által megtett tanteremközi napi km szám mellett. Az első napokban, azt sem tudták melyik a matek vagy a magyar terem, pedig elsején megmutatta nekik az Ofő.
Szerencsénk van, igazi gondoskodó osztályfőnöknőt kaptak, aki az első napokban az aulában várta őket, kísérte fel a matek vagy ének terembe az ötödikeseit, és kicsengetéskor rohant hozzájuk, hogy merre s hova kell mennie a kis csipet csapatnak.
Ez némi biztonságérzetet adott a gyerekeknek, nem érezték magukat annyira elveszve, az amúgy teljesen családias suliban.
Apropó elveszett érzés. Az ugye megvan, hogy mennyire burokban van egy alsós gyerek, az osztályterem védelmében, az ismert 2-3 tanító néni védőszárnyai alatt? Na, igen, van előnye, van hátránya, most nem is ezt boncolgatnám, hanem azt, hogy szeptember elsején, amikor becsengettek, akkor eszméltek rá ezek az addig burokban létező gyerekek, hogy „hoppácsa, felsős vagyok, nagy gyerek!”, és ez bizony nem könnyen emészthető információ, és halmazállapot.
Egy piszok nehéz hét alatt, míg az őket tanító 8-10 tanárral összeismerkedtek, megtanulták a termeket hol találják, hozzászoktak a vándorláshoz, a futtában uzsihoz és ebédhez, máris a második héten röpi, és a „mire emlékszel tavalyról” dolgozatokat kezdik írni. Megjegyzem, legjobb esetben a nevére, és a nem azt kanyarítja mellé „4.a”.
Szerencsére a felsőben tanító tanárok többsége, kb.80%-a, tisztában is van ezzel a hirtelen szuper tudásszinttel, a maradék 20% pedig kiszórja ez egyes-kettes osztályzatokat. Mondanom sem kell, ez azonnal tudásszomjat ébreszt, a humorát csillogtató emberpalántában, és azonnali tanulásba kezd, az érdeklődése csak a karókkal kitűzdelt tantárgy felé terelődik – ja, nem.
Persze mindezt látszólag úgy éli meg, hogy nem érdekli, lesütött szemmel előtted állva. Tudod, van az a bizonyos „én már nagy vagyok, és kész” globális világuralomra törő kiskamasz nézés, ami néhány vállrándítás és fintor mellett (hanyagtartás, irány a gyógytorna!), a külvilágnak mutatott, a kissé flegmatikus „kisfelnőtt” könnyen kaparható felszíne alatt a burkot visszasíró magzati pózban a gyermeki én, aki várja a csodát.
Nos, nagyon nehéz megtalálni az arany középutat.
Kb. lehetetlen, hogy ne mássz falra ettől a flegma kiskamasztól, de amikor este elalszik, odalopózol az ágyához, és látod, mennyire kisgyerek még, s hirtelen megsajnálod őt, a sok kihívás, stressz, irdatlan órarend, nehéz iskolatáska, és úgy minden miatt, ami innentől vár rá majd az életnek nevezett kőkemény küzdelemben.
Ott állok és nézem őt. Őt, akinek idétlen poénjai vannak, kiskamaszos nevetése, és „laza vagyok” járása. Nem is olyan régen az ovira készültünk, és hajót hímeztem még a zoknijába is, most meg olyan magas, mint én. Azon töprengek, vajon mi járhat abban az okos kis fejében, a kérdésektől izzó szemekben látom, hogy tele van érdeklődéssel, és látom fáradtsággal is.
Úgy zuhan be az ágyba este fél kilenckor, hogy nagyjából 5 perc múlva magán kívül alszik. Sok teher van rajta is. Sok elvárásnak akar megfelelni. Valahogy soha nem ér véget az iskola, 7 tanítási óra után, 6 kilós táskával és sok házival érkezik haza. Hova ez a hajtás? Nem is értem.
Bevallom, hogy én ilyenkor, amikor az ágya felett állok, és ő mélyen alszik, mindig ünnepélyesen megfogadom, hogy sokkal türelmesebb leszek, még megértőbb, és átsegítem őt ezen a buktatókkal teli úton. Ilyenkor mindig látom magam előtt, hogy milyen nagyszerű gondolkodó felnőtt lesz belőle majd.
Arról, hogy kb semmire sincsen ideje egy ötödikesnek, majd valamikor máskor mesélek, most inkább az iskolatáska és a lélek súlyának cipelésében segítek neki.
Segítsd te is át a gyermeked az egyik legnagyobb változáson.
(kezdőkép: Unsplash)
