Itt ülök egyedül, már 5 éve lesz, hogy csak úgy elmentél. Beszélni se tudtunk, hiába vártalak vissza. Csend volt a kórházban, éjszaka volt. Vártalak nagyon.
Láttalak még, talán még érezted, hogy ott vagyok, de szólni már nem szóltál. Váratlan volt mindenkinek, hogy nem vagy többé.
Nem tudtam, mit kell tennem, hová kell mennem. Mert aki mindent tudott, ott volt előttem, de nem válaszolt.
Azóta sem felel.
Felkészülni a lehetetlenre – lehetetlen. Az, hogy nem vagy többé: lehetetlen. „Pár nap és szülinapod lesz! Hogy fogunk így ünnepelni?” – gondoltam. Az ünnep elmaradt. Nem is lesz többé. Nélküled nem.
Mert csak úgy elmentél…
Gabi Potter
(kezdőkép: Pixabay)
