Legszívesebben lehunynám a szemem. Csak becsuknám, hogy aztán soha többé ne kelljen kinyitnom. Túl sok a sötét felhő, hevesek a viharok. És a fény, ami néha átszűrődik a vastag felhőtakarón, ilyenkor úgy érzem, nem elég.
Sosem gondoltam volna, hogy megtalálom azt, akinek még a legbosszantóbb tulajdonságaiba is beleszeretek. Volt, mikor azt hittem, na igen, ez az. Azt hittem, én már tudom, mit akarok. Vagy talán kit.
Gyakran gondolkodom a jövőn és a múlton egyaránt. A sok szomorú és boldog pillanat múlásán. Eszembe jut minden apró mozzanat, a sok érzelem, amit éreztem. Előtörnek, mintha el sem múltak volna.
Lilla, rögtön azután, hogy felébredt, magára mosolygott az ágyával szembeni tükörben, majd kipróbálta milyen az arca, ha igazán szexi és kívánatos. Csak úgy éhgyomorra.
Az arcoddal ébredtem megint. Szinte ki sem nyitom a szemem, te már a gondolataimmal játszol. Nem lep meg, hiszen az utóbbi időben ott vagy a fejemben folyamatosan. A fejemben, és már a szívemben is.
Többször csalódtam barátnőkben, mint a férfiakban. Vannak a rossz barátnők, megismered őket: többnyire egyedül élnek, vagy felszínes kapcsolataik között vergődnek, mindig más a hibás (ők sosem), mindig szebbek és jobbak nálad, de mégis az kell nekik, ami a tiéd.
Ahogy meghallottuk az első szívdobogásod, azonnal elneveztünk, Kitti. Nem tudtuk miért ilyen gyorsan és miért így, talán mert első perctől neveden szerettünk volna szólítani, és éreztem kislány leszel.
Holnap elköszönök tőled… s veled együtt minden gondolatomtól, ami azt feltételezte, lehet belőlünk mi. Szívem minden dobbanásától, ami érted szólt, testem minden megremegésétől, ahogy végigfutottak rajtam ujjaid.
Kinek korábban, kinek később, de mindenki szexualitása változik. Változik, mert vagy megismertünk valakit, aki hatással volt ránk, vagy kerestünk valakit, akitől a változást vártunk.
Az osztálytalálkozó óta eltelt csaknem két hét, és még mindig nem találom a lelki békém. A munkahelyemen már kezdenek ferde szemmel nézni rám, nem értik mi lehet a bajom. Nem győzök kifogásokat gyártani.
Csak nézem a szép szemeidet és arra gondolok, hogy minden jobb volt így… Jobb, hogy nem maradtunk együtt, akkor − 8 évvel ezelőtt−, amikor még mindketten szinte gyerekek voltunk.
Életünk romjai közt botladozva találkoztunk össze. A karantén indította el virtuális kapcsolatunkat. Rövid idő alatt, expressz sebességgel éltük meg ezt a villámszerelmet.
A Harcosok klubjában mondta Brad Pitt: „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” Nyilván ez egy lesarkított nézőpont, de ha belegondolsz, hogy a modernkori bálványimádásban a telefonunknak, autónknak, a tévénknek lassan már nevet is adunk, megsimogatjuk, becézgetjük, mint egy élő embert, holott egy egyszerű használati tárgyról beszélünk egy élőlény helyett, talán nem is túlzás a húsz (!!!!) évvel ezelőtti megjegyzés.
Köszönöm neked azt az első csókot, ami olyan mindent elsöprő volt, mint a filmekben és megannyi követte. Köszönöm neked a forró éjszakákat, amik oly rövidek voltak, ha együtt voltunk. Köszönöm neked az öleléseket, amikor olyan erősen magadhoz szorítottál, hogy szinte levegőt sem kaptam.
Végre hazaértem. Gyorsan bevágom magam mögött a bejárati ajtót, és lerúgom magassarkú cipőmet. Hangosan sóhajtok egyet. Elegem van ebből a napból. Gyors lépésekkel a konyhába sietek. Feltépem a hűtőt és egy rozét töltök magamnak, aztán a kanapéra telepszem.
A kertemben haranglábak pompáztak buján, a szenvedélyes bordó és a határozott kékek ezer árnyalatában, amikor először jöttél hozzám. Céltudatosan, mégis zavarban, mint egy ifjú az első szeretőjéhez. Májusi holdtölte ragyogta be az éjszakai égboltot.
Mikor két ember először találkozik, akkor még idegenek egymás számára. Semmit nem tudnak a másikról csak a külcsín, mi egymáshoz vonzza őket. Aztán elkezdenek beszélgetni.
Csendes az éjszaka, csak forgolódom az ágyban és próbálok nem gondolni rád. Ám ahogy lankad a figyelmem, nesztelenül lopódzol az elmémbe újra, ahonnan egész nap erőnek erejével távol tartottalak.
Körülölel a csend, most hogy nem vagy mellettem. A máskor nevetéstől hangos helyek, most néma ürességbe burkolóznak. A szomorú fűz ágai is nesztelenül lengedeznek a lágy szélben, ahogy elengedi levelei közül az eddig féltve őrzött emlékeket.
Augusztus 15. A legszebb nap az életemben. 19 évvel ezelőtt ezen az estén a béka brekegéstől és a szúnyog zümmögéstől hangos folyóparton váltunk eggyé testileg és lelkileg.
Olyan vagy nekem, mint a drog. Tudom, hogy csak ártasz nekem, de nem tudok rólad lemondani. Még nem okoztál beteges függőséget, de érzem, hogy ha nem hagyjuk abba, akkor ebbe a „kapcsolatba” belehalok, egészen, testestől, lelkestől…
Minden nap ugyanaz a rutin, mint a robotok. Felkelsz, lezuhanyzol, kis smink, némi tanakodás után kiválasztod a legalább három előre kikészített szett közül, amiben tündökölni fogsz.
Csak egy félig megálmodott álom voltál, amiből fel kellett ébrednem. Egy futó kaland, ami mégis sokkal többet adott, mint reméltem és sokkal-sokkal többet vett el mint vártam. Megadtam magam… nem neked, a saját érzéseimnek.
Évek teltek el azóta, mióta megismertelek. Különleges kaland volt a miénk. Sosem adtuk át igazán magunkat egymásnak, azonban mégis mindketten úgy tekintünk utólag vissza, mint az egyik legszebb pár hónap, amit egy futó kapcsolat valaha adhat.
Hirtelen, villámcsapásként érkeztél az életembe és pont ilyen hirtelen jött, egyik pillanatról a másikra a felismerés, hogy mennyire passzolunk. Aztán az, hogy mennyire szeretlek…
Beléd szerettem. Nem kellett hozzá sok idő. Miért is kellett volna? Nem lehet nem szeretni a mosolyod, a hangod, az érintésed. A rendmániád, a humorod és a komolyságod. Valami furcsa, elvetemült módon még a mértéktelen egód és az érzéketlen megnyilvánulásaid is szerethetők számomra.
Megszűnt a külvilág, nem létezik idő sem tér, minden, ami most számít ott volt ebben a teremben. Ahol semmi nem természetes, fertőtlenítő illata hatotta át a perceket, sípoló hangok verték az ütemet az ereimben.
A sok hirtelen embertől a világ csak megtelik üres szavakkal. A belőlük fakadó, hanyag felületességgel, gondatlanul kimondott szapora beszédnek, nincs semmi tartalma.
Nem tudod, nem érted mi történik veled. Csak bizonytalan vagy, talán már évek óta. Értéktelennek érzed magadat, és azt tudod: nem lehetnek igényeid, nem lehetnek kéréseid, mert azok értelmetlenek.
Vannak éjszakák, amikor nem látogat meg az álommanó. Ilyenkor nem nehezülnek el a pilláim. Hosszú órákon keresztül virrasztok. Rád gondolok. Felidézem az arcod, a hangod.
79 napja van már annak, hogy próbállak elengedni. Komolyan. És nem azért, mert már nem szeretlek. Hanem pont azért. Eddig azt vallottam, hogy ha valakit szeretünk, akkor igenis harcoljunk érte. Mert bár ez a nehezebb út, mégis megéri majd.
Tudtam, eljön majd ez a nap is egyszer, hiszen csak pár utca választ el minket, de reméltem, hogy nem ilyen hamar, sőt ha a sors elég kegyes, akkor csak egy következő életben.