A doki azt mondta, hogy ha úgy érzem, hogy a férjemet vagy a főnökömet legszívesebben fejbe vágnám valamiért, amiért korábban nem, akkor ő a maga részéről a citromfű teát javasolja rendszeres fogyasztásra.
…és akkor, hajnali kettőkor, gondolataimba mélyedve arra riadtam, nem tudom, ki vagyok. A régi „különleges vagyok” érzést felváltotta a sekélyes és unalmas énem. Elvesztem.
Az életünk nagy részét a fejünkben éljük. Nem csak én, kicsit mindenki. Mindannyiunk fejében rengeteg gondolat száguldozik. Hatunk egymásra, önmagunkra.
Van az a pont, amikor már marhára unod az egészet. Persze szeretnél élni(!).. lehetőség szerint normálisan. Mi is a normális? Relatív, viszonyítás kérdése, mint sok minden az életben?
Befejezte a felolvasást, megvárta, amíg elül a taps. Ezután következtek az olvasói kérdések. Örült, hiszen szívesen mesélt magáról, arról, hogyan keletkeztek a történetei.
Megbírod, nem tart örökké, fel tudsz állni, ennél sokkal többet bírtak őseid, erős vagy, mert azt mondják, nem kapsz nagyobb terhet az élettől, amit ne tudnál elviselni.
Téli napon érkeztél meg hozzám, és ez a tavasz visz minél távolabb. Érkezik, közelebbé téve azt a napot, amikor a csendet madár csicsergés, a hópihéket tavaszi zápor, a kopárságot színek váltják.
Fehér ruhájának apró csillogó virágdíszei meg-megcsillannak a nap fényében, barna haja loknikban omlik vállára. Szemében a kékség, mint a türkiz tenger, nyugalmat áraszt, semmi jele annak, hogy izgulna.
A színes folyami kavics tapintatoson megcsikordult a talpa alatt, amint belépett a kissé túldíszített, rokokó stílusú kovácsoltvas kapun. A kapu kőoszlopairól szomorú arcú angyalok kísérték figyelemmel a hajnali látogatót.
Már megint ott van a tegnapi zokni a nappali kellős-közepén, párja nélkül, csak úgy levetve, mintha valami ócska kacat lenne. Pedig a szennyes tartó mindössze néhány méterrel arrébb feküdt, szokás szerint tele.
Végre szombat, és végre utazhatok. Maszkban igaz, és csak Pesten belül, de haladok a busszal. Szeretem, ahogy suhan el a táj, amikor szemem az ismeretlenbe réved, és nem gondolok semmire, csak élvezem a pillanatot.
„Én ma nem sminkelek” – gondoltam magamban, és elindultam bevásárolni. A lépcsőházban úgysem találkozok senkivel, az autóban ülve nem látszom, a boltban a maszk mindent eltakar. A szemem pedig smink nélkül is csillog.
…Kortalanul fáj..Nem létezik olyan elválás vagy elszakadás, amely közben boldog időszakot hozhat ránk, legyünk bármilyen fiatalok vagy idősek. Hisz mindannyian ragaszkodunk!
Ma egy gyógyulófélben levő alkoholista volt a páciense, holnap egy szülés utáni depresszióban szenvedő anyuka és egy kamasz, aki nem találja a helyét a világban. Holnapután pedig a furcsa nő, aki nem tudja megállapítani a nemi identitását.
Kovács Jolán, kettőezerhúsz november tizedéken nyolc óra kettő perckor, nyolcvankétéves korában halt meg. Tizenegyedikén, vacsoraidőben, kereken hat órakor kezdte érezni, hogy éhes, így kimászott a hullazsákból, majd elindult élelmet szerezni.
A kedvenc padomon ülök a téren, amit az első találkozásunkkor választottál. Sokkal fiatalabb voltál nálam, de teljesen más, mint a kortársaid, szinte észrevétlenül szerettelek meg.
Szokásos heti bevásárlás. Épp a legfelső polcon lévő üdítőt néztem ki magamnak. Úgy érzem, le kell mondanom róla, hogy ezt iszogatom a hétvégén filmnézés közben. Bár, ha fellépek az első polcra, talán elérhetem…
Itt ülök egyedül, már 5 éve lesz, hogy csak úgy elmentél. Beszélni se tudtunk, hiába vártalak vissza. Csend volt a kórházban, éjszaka volt. Vártalak nagyon.